Az öreg festő vállát még hosszan rázta a zokogás, de aztán erőt vett magán, és elárulta a titkot:
– A nagyapád jött el hozzám. Ő volt a másik, aki becsengetett egy májusi délutánon.
Gergőt megdöbbentette a bejelentés.
– Erről nem írt a naplójában – mondta, majd hozzátette: – Bár az is igaz, hogy májusról már nem szerepel egyetlen bejegyzés sem a kis könyvecskében.
Janó kifújta az orrát, és miközben visszagyűrte a zsebébe viseltes zsebkendőjét, zavartan dünnyögte:
– Nem is csodálom. Mit is írhatott volna erről? Nem engedtem be őt sem.
– De hát, az ég szerelmére, miért nem? – fakadt ki Gergőből a kérdés.
Az öregember nagyot sóhajtott:
– Nem tudok neked választ adni erre. Pedig tisztán emlékszem annak a délutánnak minden percére, mintha csak tegnap történt volna… Ugyanott üldögéltem, ahol most te ülsz. Egy ultramarinkék festékes tubus volt a kezemben, és egy tűvel próbáltam nyitogatni, azon bosszankodva, hogy beszáradt, pedig még alig használtam. És akkor…, akkor egyszer csak megszólalt a kapucsengő. Felálltam, az ablakhoz mentem, és óvatosan elhúztam a függönyt, hogy észrevétlenül kileshessek. Sejtettem, hogy ismerős járhat erre, mert a kutya nem ugatott. De azt álmomban sem hittem volna, hogy éppen Árpi lesz az, akit megpillantok… Most is úgy látom magam előtt, mintha csak egy fotográfia volna. Vagy inkább egy festmény, ködös, valószerűtlen színekkel… Szóval, csak álltam az ablaknál, és hallgattam, ahogy a csengő újra felberreg, immár türelmetlenebbül és hosszasabban, mint először. Én meg csak álltam. Egyszerűen képtelen voltam megmozdulni. A végén már úgy hasogatott a fejemben a csengő hangja, mintha csak a fülem mellett szólna. Elviselhetetlen volt. Én meg csak álltam, és hiába tudtam, hogy ki kellene mennem kaput nyitni, a lábam nem engedelmeskedett. Egy lépést sem tett. Úgy lecövekeltem az ablak előtt, olyan mozdulatlanul, mintha csak egy szoborhoz akarnék modellt állni. A fafejűség, a konokság, a szánalmasan félreértelmezett büszkeség szobrához… Aztán egyszer csak abbahagyta a csengő a sivalkodást. Elhallgatott örökre. Árpi feladta, elment, és nem jött vissza soha többé.
Az öregember újra sírni kezdett, és a viseltes zsebkendő is előkerült megint a zsebéből.
Gergő nem szólt egy szót sem. Minden porcikája átérezte a drámát, amit Janó szavai közvetítettek számára a síráson és a sűrűn hulló férfikönnyeken keresztül.
Aztán fölemelkedett a rozzant fotelből, menni készült.
– Azt hiszem, a legjobb lesz, ha most magára hagyom a gondolataival – szólt csöndesen, a festő egyetértő bólintásától kísérve. De az ajtóból azért még visszafordult. Nem akart úgy elmenni, hogy ne mondjon valami biztatót a megtört öregembernek:
– Tudja, az én hitem szerint valaha majd találkoznak a nagyapámmal, és mindent megbeszélhetnek egymással. Egy olyan helyen, ahol nem létezik a sértődöttség, a düh és a harag. Ahol csak béke és szeretet lakozik.
Janó letörölgette a könnyeit, és halványan az Almási fiúra mosolygott. Aztán újra elkomorult a tekintete, lehajtotta a fejét, és alig hallhatóan motyogta maga elé:
– Itt, a földön kellett volna mindent jóvá tennem…
Most Gergő volt az, aki nagyot sóhajtott, aztán így szólt:
– Két ember kereste föl magát annak idején a bajban. Az egyikükkel már nem beszélhet többé ezen a csúf árnyékvilágon, őt már nem engedheti be többé a kapun. De a másikukat még igen. Őt még közel engedheti magához. Ahhoz még nincs késő. És ha akarja, ha beleegyezik, akár most is idehívhatom, és biztos vagyok benne, hogy el fog jönni.
Janó felnézett. Furcsa fény tükröződött a tekintetében. Nem szólt semmit, csak hosszan hallgatott, aztán némán intett az Almási fiúnak. Ő pedig bólintott, majd sietősen bezárta maga mögött az ajtót, és elindult Imre atyához.
