Gergő tanácstalanná vált, amikor meghallotta a sarokból Janó keserves zokogását. Most vajon mi lenne a jobb? Olvasson tovább, mintha mi sem történt volna? Vagy maradjon csöndben, és akkor semmi más nem fog hallatszani, mint Janó sírása?
Tulajdonképpen önmagától oldódott meg a dolog, mert egyrészt olyan gombóc keletkezett hősünk torkában, hogy ha akarta volna, sem tudta volna folytatni a felolvasást. Másrészt pedig, még ha először a sírással küszködve is, de maga Janó vette át a szót, felidézve hajdani jó barátja emlékét:
– Amikor a kutyámat megsimogatta, rögtön tudtam, hogy jó ember – jelentette ki két orrfúvás között. – Akkor még nem Ördög volt a kutyám, hanem egy kis puli. Negrónak hívták, mint a cukorkát. Ismered?
– Persze – bólintott Gergő –, most is árulnak olyat.
– Na, hát az én kis pulim is olyan volt, mint a Negró. Fekete és gömbölyű. Valóságos kis szőrgombóc. Nagyon-nagyon jól ismerte az embereket. Messziről megérezte, hogy ki a jó és ki a rossz. Kiben lakik valami gonosz érzület, és kitől várhat szeretetet. És egyetlen egyszer sem csapta be az emberismerete. Úgyhogy amikor Árpi először eljött hozzám, és rögtön összebarátkozott Negróval, akkor én is nyomban tudtam, hogy nagyon jó ember a nagyapád… Aki persze akkor még nem is volt a nagyapád, sőt, senki másnak se volt a nagyapja, hiszen a harmincas éveink elején jártunk, még az anyukád is csak serdülő kislány volt.
– Hogyan ismerkedtek meg a nagyapámmal? – kérdezte Gergő?
– Egy lagziban egymás mellé ültettek minket – felelte Janó, aztán megvakargatta ősz üstökét: – No de, látod, azt már meg nem tudnám megmondani, hogy ki fia-borja esküdött. Csak arra emlékszem, hogy ott volt a fél falu. Olyan hosszú asztalsorok voltak, hogy az egyik végéből nem is láttad a másik végét. No, ott kerültünk egymás mellé Árpival. Bemutatkoztunk egymásnak, ő meg persze bemutatta a kis családját is, a gyönyörű feleségét meg az aranyos kislányát, és rögtön megkedveltem őket. De főleg Árpit. Az első perctől kezdve éreztük, hogy egy srófra jár az agyunk. Annyit bolondoztunk, hogy akik körülöttünk ültek, jobbra-balra dőltek a nevetéstől, és már nem is a vőfélyre figyeltek, meg a táncolókra, hanem hallgatták a viccelődésünket.
– Azt Imre atya is mesélte, hogy annak idején nem volt párjuk a tréfamesterkedés terén – erősítette meg Gergő.
A plébános nevének említése kissé belefojtotta a szót Janóba. Nem lehetett tudni, mi jár a fejében, de jó pár hatalmas sóhajt megeresztett, mielőtt továbbfonta volna az elbeszélést:
– Aztán meghívtam magamhoz egy kis baráti borozgatásra Árpit. Azt mondta a boromra, ennél sokkal finomabb lőréket is borítottak már a Tiszába. Mondanom sem kell, senki mástól nem tűrtem volna el egy ilyen sértést, de köztünk ez is része volt annak a csipkelődésnek, annak a különös játéknak, ami aztán az egész barátságunkat átszőtte. Egy idő után már az lett volna a furcsa, ha megdicséri valamelyik festményemet. Viszonzásképpen pedig én is rendre ócsároltam az ő bútorait.
Hosszú idő óta most ült ki először mosoly az Almási fiú arcára.
– Aztán miben állt ez az ócsárolás? Mondjon már néhány példát, Janó bácsi! – kérlelte az öreget.
A festő is elmosolyodott, de épp csak haloványan. Mindenesetre eleget tett a kérésnek, és nem is kellett sokáig az emlékei közt kutakodnia:
– Festettem egyszer egy képet, ami egy kaszáló parasztot ábrázolt. Arra azt mondta az én derék barátom, hogy olyan csúnya lett, hogy nyugodtan kiállíthatom a kert végében, és többé nem kell félnem, hogy a madarak megcsipkedik a termést, mert az a kaszáló paraszt többet ér száz madárijesztőnél. No, nekem se kellett több! Amikor legközelebb ott jártam a műhelyében, és vetettem egy pillantást a szekrénysorra, amin éppen ügyködött, nyomban visszaadtam a kölcsönt. Azt mondtam, ezeknek a szekrényeknek egy nyúlketrecben lenne a helyük, de hogy jó ízlésű ember se ruhát, se könyvet nem rakna beléjük szívesen, az olyan biztos, mint a halál.
