Gergő nem bírta megállni, és a következő reggelinél szóba hozta a naplót. Tudta, hogy nem közelítheti meg óvatosan a témát, nem indíthat messziről, mert ha a nagymamája megsejti, miről akar beszélgetni, akkor beléfojtja a szót, vagy éppen megint sírva elrohan, mint a múltkor. Így hát egyenesen belevágott a közepébe:
– Nem is tudtam, hogy a nyolcvanas években olyan jól ment nagyapó vállalkozása, hogy ötezer forintos nászajándékot tudott adni a legjobb barátjának.
Gergő jól számított. A megjegyzés nyomán Nagyika kezében megállt a kés, amellyel épp egy zsömlét vajazott.
– Mit beszélsz, te gyerek? Miféle nászajándékot adott a barátjának?
Gergő megpróbálta szenvtelenül folytatni:
– Rosszul fogalmaztam. Nem ötezer forintos nászajándékot adott, hanem maga a pénz volt a nászajándék. Ötezer forint. És nem is a barátjának adta, épp ez volt később minden baj okozója, hanem Janó jövendőbelijének, Zsuzsának adta a kezébe.
Nagyika most már letette a kést és a zsömlét is, és jól látszott rajta, hogy hirtelen egy falat sem menne le a torkán, úgy elment az étvágya. Meredten nézett maga elé, és csöndben emésztgette az elhangzottakat. Megpróbálta az új információkat beilleszteni abba a képbe, ami a hajdan történtekről élt a gondolataiban.
Gergő kihasználta a csöndet, és így folytatta:
– Tudom, hogy azt ígértem, semmit sem fogok elmondani arról, amit a naplóban olvastam. Tartani is akartam a szavam, de most egy teljesen új helyzet állt elő. Most már azt gondolom, nagymama, hogy el kellene olvasnod azt a naplót. Hidd el nekem, semmit sem fogsz benne találni, ami rosszul eshetne. Hacsak azt nem, hogy Janó annak idején nem nagyapónak hitt, hanem Zsuzsának, aki nem sokkal később rútul elhagyta. De ettől még nagyapó igaz baráthoz méltóan viselkedett.
Azzal Gergő felemelkedett az asztaltól, és tapintatosan magára hagyta a nagymamáját a gondolataival. Kicsivel később pedig bevitte a naplót Nagyika szobájába, és a párnájára helyezte. Ha akarja, elolvassa, ha meg nem, akkor visszarakja a ládikába – így vélekedett a dolgokról az Almási fiú.
Aznap is sok volt a munka, Gergő legközelebb délben került elő az asztalosműhelyből, amikor ebédhez harangoztak. De a nagymamája nem ült ott a terített asztalnál. Gergő pedig egészen estig töprenghetett azon, hogy a kisírt szemei miatt nem akart mutatkozni, vagy pedig teljesen belemerült a napló olvasásába.
Csak este találkoztak újra, a vacsoraasztalnál. Csendben falatoztak, s még mielőtt Gergő belemélyedhetett volna a találgatásba, hogy mit kezdett a nagymamája a naplóval, már jöttek is az árulkodó mondatok:
– Örülök, hogy rábeszéltél, hogy olvassam el, kisunokám. Jó az, hogy ha ennyi év után is, de végre tisztán láthat az ember.
Gergő csak nagy sokára merte megkérdezni:
– Tényleg arra gyanakodtál, hogy nagyapó összeszűrte a levet ezzel a Zsuzsával?
– Mi tagadás, ez is megfordult a fejemben – vallotta be őszintén Nagyika. – Ha két férfiember összevész, akik azelőtt jó barátok voltak, akkor sokszor áll a háttérben egy nő, harmadik személyként… De nehogy azt hidd, hogy én olyan sokat morfondíroztam ezen. Engem még úgy neveltek, hogy egy okos asszony elrejti a lelke legmélyére ezeket a dolgokat.
– Nem is kérdeztél rá soha, hogy miért vesztek össze?
– Hiába is akartam volna, nagyapád azt mondta, erről ne kérdezzem. És én tudtam jól, hogy ez mit jelent. Az ’56-os börtönévekről is hiába faggattam annak idején. Ha ő egyszer kijelentette valamiről, hogy nem beszél róla, akkor nem is beszélt. Látod, ezt a titkát is magával vitte a sírba.
– Azért ez így nem egészen igaz – mutatott rá Gergő. – Elvégre a naplója megmaradt nekünk.
– Igazad van – simogatta meg unokája fejét elérzékenyülve a nagymama. – És nagyon köszönöm, hogy bátorságot adtál nekem az elolvasásához.
