Nagyot sóhajtott, aztán olvasott tovább:
Ahogy visszaemlékszem, szinte könyörgőre fogtam:
– Nagyon kérem, Zsuzsika, ne járassa velem a bolondját. Ez a dolog most már komolyra fordult. Nagyon komolyra. Itt már nincs helye ugratásnak. Ha elrontottam a meglepetést, most már úgyis mindegy. Szánom-bánom, hogy elszóltam magam, de itt már a becsületről van szó. Az enyémről is, meg a magáéról is.
Erre csak valami olyasmit mondott, hogy nem tudja, miről beszélek. Én meg így folytattam:
– Ha arról van szó, hogy teszem azt elhagyta a pénzt, hát üsse kő, több is veszett Mohácsnál. A barátság ezerszer többet ér minden pénznél és nászajándéknál. De könyörögve kérem, ne állítsa, hogy nem adtam oda magának, mert mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz.
Ekkor már felfortyant és vad kiabálásba kezdett:
– Hagyjon már békét nekem ezzel a marhasággal! Én nem tudom, miért állítja ezt, de akárhányszor elmondhatja, akkor is csak azt tudom válaszolni, hogy semmiféle pénzt nem kaptam magától. Fel bírja már fogni végre? Nem tudom, kinek, mikor, milyen pénzt adott, de hogy az nem én voltam, az olyan biztos, mint ahogy itt állok.
Meggyőző szónoklat volt, el kell ismernem. Olyannyira meggyőző, hogy most már Janó barátom is vádlón nézett rám. És még ha csak nézett volna! Hamarosan ő is nekem esett:
– Mi ütött beléd, Árpi? Meg vagy te őrülve? Idejössz, és a saját házamban meggyanúsítod a jövendőbelimet? Hát hogy képzelted te ezt? Szerinted ez valami jó tréfa? Nem veszed észre, hogy senki nem nevet rajta?
Nagyon távol állt tőlem a nevetés. Csak néztem a barátom arcát a szónoklata után beállott csöndben, és hirtelen mindent megértettem. Nem tudom, meddig tarthatott ez a csönd, de úgy éreztem, mintha egy film peregne a szemem előtt. Teljes mértékben átéreztem Janó dilemmáját. Itt áll előtte a legjobb barátja, és ott áll mellette a jövendőbelije. Az a nő, akibe halálosan szerelmes, és akivel örök időkre össze akarja kötni az életét. A barátja is mond valamit, a kedvese is mond valamit, és ez a két állítás teljesen ellentétes egymással. Hát most kinek higgyen? Melyik ujját harapja?
Hirtelen sarkon fordultam, és elhagytam a házat, meg a portát is. Arra sem emlékszem, hogy egyáltalán elköszöntem-e. De azt biztosan tudom, hogy nem jött utánam egyikük sem. Pedig egész úton, míg haza nem értem, azt reméltem, hogy egyszer csak futó léptek zaját hallom meg a hátam mögül, aztán meg elkapja a vállamat Zsuzsika, megállít, és elmeséli végre, mire volt jó ez a színjáték.
De nem történt semmi ilyesmi. Így hát most itt ülök az éjszakai csöndben, és remegő kézzel körmölöm a sorokat, mert tudom, hogy hiába is térnék nyugovóra, nem jönne álom a szememre.
Gergő letette a naplót, aztán kiszállt az ágyból. Ő is úgy érezte magát, mint hajdan a nagyapja. Tudta, hiába is maradna fekve, nem jönne álom az ő szemére sem.
Fel-alá járkált, és próbálta megemészteni az olvasottakat. Sok mindent megértett, de egyvalamit nem. Vajon miért mondta azt a nagymamája, hogy bármi is áll a naplóban, ő semmilyen formában, soha nem akar tudni róla? Mire gondolhatott? Mi lehetett az elképzelése, hogy miféle sötét titkokat rejtenek élete párjának feljegyzései?
Gergő az ablakhoz lépett, és a csípős hideg ellenére szélesre tárta az ablaktáblákat. Úgy érezte, megfullad, ha nem szívhat egy kis friss levegőt.
Aztán hirtelen megvilágosodott. Pontosabban szólva elkezdett motoszkálni a fejében egy olyan gondolat, ami még az imént olvasottaknál is sokkal rémisztőbb és elkeserítőbb volt.
– Csak nem gondolja azt Nagyika, hogy élete párja hűtlen volt hozzá? – suttogta bele az éjszakába. – Csak nem hiszi azt, hogy a két jó barát hajdani összeveszésére Zsuzsa személye szolgáltatott okot?
