Arra riadt fel, hogy valaki hangosan kopogtat a szobája ajtaján:
– Kész a reggeli!
Nagyika fújt ébresztőt, szokás szerint, és Gergő félálomban is olyan riadtan csapta össze a naplót, mintha csak valami titkos összeesküvésen kapták volna rajta.
Kibotorkált a konyhába, elfogyasztotta a reggelijét, és közben módfelett ügyelt rá, hogy semmi módon ne adja jelét, miféle történetben mártózott meg az elmúlt éjjel.
A délelőtt hamar eltelt. Határidős munkája volt, és ő momentán nem dúskált úgy a megrendelésekben, mint nagyapó harminc évvel korábban. Igyekezett a legmesszebbmenőkig a munkájára koncentrálni, de amikor este letette a gyalut és a fűrészt, ahhoz az emberhez igyekezett látogatóba, aki jelenleg az egyetlen volt a titokba beavathatók közül.
– Mekkora összeg volt ötezer forint a nyolcvanas években? – érdeklődött Imre atyától, mire a plébános hosszas gondolkodás után így szólt:
– Hát, bizony nem kicsi.
– Ennél valamivel konkrétabb összehasonlításra vágytam – dörmögött csalódottan Gergő. – Mégis, mit jelentsen az, hogy nem kicsi?
Imre atya rövid fejszámolás után most már egzaktabb adatokkal szolgált:
– Az biztos, hogy aki a nyolcvanas években például havi ötezer forint fölött diszponált, az nem élt rosszul. Már úgy értem, hogy ha ekkora összeg volt a fizetése, akkor anyagi biztonságban tudhatta magát, és persze a családját is.
A plébános természetesen jól tudta, hogy a kérdés minek kapcsán fogalmazódott meg:
– Hozzákezdtél az emlékiratok feldolgozásához? – érdeklődött kíváncsian, mire Gergő elmosolyodott:
– Emlékiratok? No, ez a fogalom a nagyapóval kapcsolatban egyszer sem fordult meg a fejemben, atyám, efelől biztosíthatom. De pont azért szeretek magával beszélgetni, mert mindig előhoz valami békebeli, jól csengő kifejezést, amitől az embernek olyan megnyugtató érzése támad – vallotta be Gergő, de később, amikor hazafelé gyalogolt, csalódottan konstatálta, hogy a megnyugtató érzések átadták a helyüket a félelemmel vegyes izgalomnak.
Lefekvés után tovább olvasta a naplót:
November 13.
Nemrég jöttem haza Janóéktól. Még most is remeg a kezem az idegességtől, alig bírok írni. No de vegyük sorjában az eseményeket…
Gergő maga is észrevette, hogy a nagyapja betűi igencsak kuszákká váltak. Mindez arról árulkodott, hogy komoly trauma érte annak idején.
Nos, elmentem a barátomhoz a házi oltárért, mert üzent, hogy elkészült a képekkel. Olyat tettem, amit eddig még soha: szembedicsértem. Nem is tehettem mást, mert valóban lenyűgözött az a fantasztikus alkotás, amit elém tárt.
Látszott rajta, hogy jólesett neki a dicséret, de eszébe sem jutott kiesni a szerepéből, így hát incselkedve megkérdezte, hogy még mindig tartom-e a múltkori kijelentésemet, és valóban fizetnék-e a képekért. Én vettem a lapot, és azt feleltem, hogy bár tényleg lenyűgözött a munkája, de annál az ötezer forintnál többet nem szándékozom adni, mint amit Zsuzsikával küldtem el.
Ami ezután következett, arra még most sem vagyok képes szavakat találni…
Janó meghökkent, és most már kiesett a szerepéből. Teljesen komolyan kérdezte, hogy miféle ötezer forintról beszélek. Zsuzsára néztem, és valami olyasmit hebeghettem, hogy elnézést, ha elrontottam a meglepetést, nem akartam elszólni magam. Ekkor következett be a számomra legdöbbenetesebb esemény. Az asszony merően rám nézett, és szemrebbenés nélkül letagadta, hogy pénzt kapott tőlem…
Gergő nyomban megértette nagyapja hajdani indulatait. Még így, harminc év távolából is. Hiszen lám, neki is remegni kezdett a keze, pedig nem neki hazudtak a szemébe, és ő ezt a Zsuzsikát még csak nem is ismerte.
