Öcsi most már kezdte kapisgálni, mi is a célja a testvérének, s készséggel elismerte, hogy Hugi ezen ötlete valóban túlszárnyal minden korábbit. A következő percben már ő volt az, aki kiemelt egy fotót a családi albumból. A képen ő maga szerepelt, Ákos és Dóri társaságában.
– Ez alá a magam részéről azt írnám: „Ha idegenben bántják az embert, akkor mindennél jobb testvérek közé menekülni.” Ez az idézet pedig Móricz Zsigmondtól származik.
– No és miért pont ez jutott eszedbe erről a képről? – faggatta az édesanyja, hol Öcsire, hol pedig a fotóra nézve, amelyen a legkisebb fia második osztályos kisiskolás lehetett.
– Tudjátok, akkoriban került az osztályunkba az a nevelőintézetis gyerek, aki folyton csúfolt engem, és elszedte a tízóraimat. Azokban a hetekben nem szerettem iskolába járni. Mindig azt vártam, mikor jöhetek haza a testvéreim közé, akik nem bántanak, hanem szeretnek.
A hangulat az Almási ház nappalijában kissé szomorúra változott, de hát az életünknek éppúgy részei a szomorú emlékek, mint a vidámak.
Hugi leemelt egy könyvet a polcról, és a testvéri szeretettel, a családi élettel kapcsolatos idézetek után kezdett kutatni benne. Hamar talált is egy olyat, ami nagyon megtetszett neki. Fel is olvasta a többieknek:
– „Az ember fiatal korában állandóan kénytelen szembesülni a számtalan hasonlósággal, ami közte és az apja között van – a tulajdonságaival, amik ugyanúgy megvannak benne is. Szembe kell nézni velük, meg kell próbálni megérteni és amennyire lehet, helyükre tenni őket. Mindannak, aki vagy, ötven százaléka megvan az anyádban, a másik ötven pedig az apádban, te magad teljes egészében benne vagy kettőjükben – minden tulajdonságoddal együtt. És láthatod, ők mire mentek velük. Ezért nagyon fontos, hogy alaposan megismerd a szüleidet. E nélkül, azt hiszem, én se tudtam volna tisztába jönni magammal.” Szerintem ez nagyon klassz. Valami Heath Ledger írta.
Anya nem lelkesedett különösebben a hosszadalmas idézetért.
– Arra még nem gondoltatok, csemetéim, hogy saját kútfőből írjatok valamit a képek mellé? – kérdezte az ikrektől. – Az alapötlet nagyon is tetszetős, de valljuk be, egy fotóalbumot képekkel telerakni, aztán meg ilyen-olyan idézeteket melléjük biggyeszteni, nos, ez nem igazán jelentős teljesítmény. Egy alsó tagozatos nebuló is képes lenne rá. Arról nem is beszélve, hogy ha mindenféle ismeretlen íróktól származó idézetekkel operáltok, akkor maga a lényeg fog elveszni, az ajándék személyes jellege. Márpedig azt nagyon jól látjátok, miszerint az ajándékozásnak nem az a lényege, hogy minél drágább holmit vásároljunk az ifjú pároknak, hanem az, hogy személyes legyen az ajándékunk. Olyan, amit csak mi adhatunk a szeretteinknek. Amit ők csakis tőlünk kaphatnak.
Mi tagadás, Hugi kissé felfortyant az édesanyja szavain, és sértődötten csapta össze az idézetes könyvet:
– Na jó! Én például nagyon szívesen emlékszem vissza arra, hogy amikor influenzás voltam, Dóri szorgalmasan hozta a forró teát a betegágyam mellé. Csakhogy, fájdalom, a jelenetet elfelejtettük megörökíteni az utókor számára – gúnyolódott Hugi. – Pedig, ha most lenne róla fotó, szívesen odaírnám mellé, mennyire jólesett nekem akkor a nővérem gondoskodása.
Julikát kissé váratlanul érte az ironikus megjegyzés, mindazonáltal igyekezett megőrizni higgadtságát:
– Kislányom, én nem azt mondtam, hogy rossz az ötleted. Sőt, nagyon is tetszik! Fölösleges tehát megsértődnöd. Csupán azt szeretném, ha sokkal személyesebb lenne az ajándékotok, és egy kitűnő ötlet a megvalósítás során nem veszne el mindenféle ismeretlen szerzők idézeteinek dzsungelében.
Öcsi csalódottan állt fel a fényképes doboz mellől:
– Úgy látom, ez nem az a hangulat, amiben az ember szívesen készít ajándékot a szerettei számára – jelentette ki rosszallóan, de alighogy kimondta eme szavakat, úgy járt, mint kicsivel korábban az ikertestvére: neki is támadt egy ötlete:
– Mi lenne, ha összevonnánk a Hugi ötletét az anya ötletével? Azaz saját kútfőből is írnánk le gondolatokat a fotók mellé, de ettől függetlenül bizonyos íróktól, költőktől származó idézeteket is odabiggyesztenénk?
Az Almási család jelenlévő hölgytagjai elismerően néztek az Almási család legifjabb férfitagjára.
Egy szempillantásra megváltozott a hangulat a helyiségben. Mindenkinek visszaköltözött a mosoly az arcára; Hugi újra belebújt az idézetes könyvbe, anya és Öcsi pedig újra lelkesen turkáltak a fotókat és albumokat rejtő dobozban.
– Valljuk be, remek csapatot alkotunk – jelentette ki Julika. – Huginak volt egy korszakalkotó ötlete, amitől nekem is támadt egy hasonló kaliberű ötletem, de az igazán zseniális ötlet az volt, amikor Öcsi összevonta a másik két zseniális ötletet.
Ezen jóízűen nevettek, s mindannyian úgy érezték, igen, ez az a hangulat, amelyben az ember szívesen emlékszik vissza a család történetének korábbi fejezeteire.
Eközben, távol az Almási-háztól, fenn a messzi Mátrában Gergőnek megcsörrent a telefonja. Ákos kereste, hogy elmesélje neki a nagy újságot:
– Képzeld, öcskös, hamarosan összeházasodunk Magdival.
– Csakugyan? Na végre! Már alig vártam, hogy meghívót hozzon a postás. Annak meg már az idejére sem emlékszem, mikor voltam utoljára egy jó lagziban – örömködött a vonal túlvégén Gergő.
– No, akkor hamarosan bepótolhatod ebbéli mulasztásodat, tudniillik két esküvő is lesz: Dóriék is egybekelnek.
– Tényleg? – ámuldozott Gergő. – És nekik mikor lesz az esküvőjük?
– Pontosan ugyanazon a napon, amikor nekünk. Sőt, ugyanabban az órában.
Rövid, döbbent csönd után szinte felizzott a telefonvonal:
– Nektek teljesen elment az eszetek? Mégis, hogy a csudába gondoltátok ezt? Majd sorsolást rendeztek a rokonok között, hogy ki melyik esküvőre menjen el? Vagy félidőben térfélcsere lesz, mint a fociban? – harsogta Gergő, és még folytatta egy jó darabig, mert a bátyja annyira nevetett, hogy nem bírta leállítani a különböző variációk felsorolását. Ám végül ez a pillanat is eljött, és amikor tisztázódott a helyzet, Gergő megnyugodva tette le a telefont. Ám ez a nyugalma gyakorlatilag csak másodpercekig tartott, mert ő is pontosan abba a dilemmába esett, mint lenn, a kies Alföld közepén a húga és az öccse:
– Nincs pénzem ajándékra, tehát készítenem kell valamit az ifjú pároknak – morfondírozott Gergő. – Igen ám, de mit készítsek?…
