No persze – gondolta Öcsi –, nyilván magukkal vitték Bundást is a kilakoltatáskor. Miért is hagyták volna itt, a veszélyben?
Szinte szégyellte, hogy ez nem volt világos előtte már jóval korábban. Aztán viszont még jobban elszégyellte magát, amikor eszébe jutott egy ennél is kézenfekvőbb megoldás. Felkapaszkodott a diófára, elhelyezkedett egy vaskos ágon, aztán elővette a telefonját. Beszélni nem mert volna, nehogy lelepleződjön a leshelye, így hát rövid szöveges üzenetet küldött az édesapjának: „Aranka néniék házában vagyok. Betörőt fogtam. Hívjátok a rendőröket!”
Fogalma sem volt, mennyi ideig tartott bepötyögni az üzenetet. Annyira remegett a keze, hogy alig találták el az ujjai az apró nyomógombokat. De amikor végre sikerült elküldeni a vészjelzést, Öcsi megkönnyebbült.
Eltette a telefont, és végighasalt a vastag fatörzsön, lassacskán előrecsúszott, és nemsokára közvetlenül a betört ablak fölött találta magát. Fogalma sem volt, mennyi idő alatt szokott végezni kétes értékű tevékenységével egy betörő, de úgy gondolta, sokat már nem kell várnia a megjelenésére.
Jól számított. Egy percen belül megjelent egy kócos fej az ablakban, a tulajdonosa körbetekintett, aztán óvatosan kimászott. Öcsi jól megfigyelte, hogy az illető valamivel „kövérebb” lett, mint amikor bemászott a kerítésen. Mindkét hóna alatt valamiféle zsákmányt rejtegetett a koszos farmerzekéje alá dugva.
Az Almási fiú ekkor már guggolt a vastag ágon, és minden pillanatban készen állt egy jól eltervezett ugrásra. Úgy vélte, ki kell használni a meglepetés erejét, mert az mindig döntő taktikai fegyver lehet egy ütközetben. Így hát lendületet vett, és harsány csatakiáltást hallatva rávetette magát a betörőre.
Öcsi jól számított – a betörőt valóban váratlanul érte a támadás. Abban a tudatban mászott ki az ablakon, hogy egymaga tartózkodik az ingatlan területén, így hát kis híján szívszélhűdést kapott, amikor az Almási fiú – szinte szó szerint – a fejére pottyant.
Csakhogy azok a gazfickók, akik a betörés nemtelen hivatásának hódolnak, pályájuk során hozzászoktak, hogy alkalomadtán hamar vissza kell nyerniük a lélekjelenlétüket. Emberünk is efféle csirkefogó volt, így aztán kisvártatva közelharc alakult ki Jóska bácsiék kertjének zöld gyepén. Ennek során kiderült, mitől „hízott meg” olyan hirtelen a betörő, amíg a házban tartózkodott: a farmerzekéje alól előbb egy turmixgép, majd egy kenyérpirító pottyant ki. Ez utóbbit az elvetemült fickó a dulakodás egyik pontján megragadta, s alaposan fejbe kólintotta vele Öcsit. Az Almási fiú az ütéstől visszahőkölt, s már-már úgy tűnt számára, hogy végleg elveszíti a küzdelmet, ekkor azonban egy érces, ám fölöttébb megnyugtató hang harsant föl a háta mögül:
– Senki ne mozduljon!
Öcsinek fogalma sem volt, mikor vetette át magát a két rendőr a kerítésen, de elégtétellel vette tudomásul, hogy a rendőrök megjelenése csak őt nyugtatta meg, ellenfele igen keservesen élte meg ugyaneme fordulatot. Hamarosan bilincs kattant a kezén, és a zsebeiből előkerült némi pénz és ékszer, amiket a házban zsákmányolt.
Ekkor már Jóska bácsi és Aranka néni is megjelent, s nem győztek hálálkodni Öcsinek a bátor viselkedéséért. Legfeljebb az Almási család tagjai tettek túl rajtuk, akik nagyon büszkék voltak a fiukra, bár aggodalmaskodva vizsgálták a feje búbján keletkező púpot.
Kétségtelenül Öcsi volt az est hőse a környéken. Nemcsak a rendőrök és a mentősök gratuláltak neki, de aznap este valóságos „sztár” lett a helyi tévében is. A híradó forgatócsoportja ugyanis kiszállt a helyszínre, már jóval korábban, hiszen a gázömlés miatti kitelepítés izgalmas témának mutatkozott. Nem sejtették, hogy még ennél is izgalmasabb riportot készíthetnek egy vékonydongájú, érettségi előtt álló fiatalemberrel, aki egymaga szállt szembe egy elvetemült csirkefogóval.
A riporter töviről hegyire elmeséltette Öcsivel a fordulatos kaland valamennyi részletét, és sok mindenre rákérdezett, mert úgy látta, hogy a fiatalember túlságosan szerényen viszonyul a saját hőstettéhez.
– Az én testvérem! Az én testvérem! – járkált körbe Hugi a tömegben, s tudtára adta mindenkinek, aki még nem értesült róla, hogy Öcsivel annak idején ugyanazon órában jöttek a világra.
A dolog úgy alakult, hogy az Almási fiúnak nemsokára még egyszer el kellett mesélnie a történetét, de immár bizottság előtt. Az irodalom érettségin ugyanis A Pál utcai fiúk című tételt húzta, de a későbbiekben igen kevés szó esett Molnár Ferenc regényhőseiről. Öcsi alig kezdett bele a feleletbe, a tanárja máris közbeszólt:
– Ugorjunk talán ahhoz a részhez, amikor Nemecsek Ernő a farakás tetejéről ráveti magát Áts Ferire – javasolta, s közben furcsa mosoly bujkált a szája szegletében.
Öcsi engedelmeskedett a felszólításnak, de a tanár úr ekkor megint belefojtotta a szót, és a bizottság többi tagjához fordulva megkérdezte:
– Tudják, ki ez a fiatalember, uraim? Látták a városi televízió riportját, amit a kertvárosban forgattak?
Öcsi csöndesen elpirult, s már sejtette, hogy a sokadik élménybeszámolót kell megtartania, mintha csak valami frontot megjárt veterán katona lenne. Nem igazán volt ellenére a dolog, mindazonáltal úgy érezte, hogy A Pál utcai fiúkról is hosszasan tudna értekezni, de többé nem került szóba a tétel anyaga, még érintőlegesen sem.
– A felelete jeles – közölte végül az érettségi bizottság elnöke, egy ősz szakállú oktatási tanácsos. – Ha rajtam múlna, valamennyi egyéb tárgyból is érettnek nyilvánítanám magát. A mai világban nagy szükség van az ilyen bátor, nyíltszívű, tiszta tekintetű, az embertársaiért mindig kiállni kész fiatalemberekre.
Hah, már attól féltem, alulmarad Öcsi