Mialatt Gergő a messzi Mátraalján minden félreértést tisztázott Annával, lenn, az Alföld közepén az öccse és a húga az érettségi vizsgára készülődött, több-kevesebb izgalommal. Érdekes módon a több izgalom Öcsit jellemezte, aki összehasonlíthatatlanul felkészültebb volt Huginál, viszont amíg az ikerpár fiú tagja izgulós, lámpalázas típus volt, az ikerpár lány tagja szenvtelen nyugalommal tekintett a dolgok elébe. Legalábbis ez volt a helyzet egészen az írásbeli első napjáig. Hétfő reggel tudniillik Hugit is elkapta a vizsgadrukk, de olyan elementáris módon, hogy már a reggelizőasztalnál is szabályszerűen remegett.
Az édesanyjuk fel is figyelt rá, hogy Hugi a csészéjéből jelentős mennyiségű teát lötyögtetett az abroszra.
– A fene essen bele! – feledkezett meg magáról a kislány. – Ha így remeg a kezem, nem fogom tudni megírni az irodalom tételt.
– Vagy ha sikerül is, a tanár nem fogja tudni kiolvasni az írásodat – tette hozzá Öcsi, de inkább kínjában, mert közben ő is alig győzte palástolni a keze remegését.
– Csak nyugalom, csemetéim – hangzott fel anya biztatása. – Meglátjátok, amint kihirdetik a tételeket, elmúlik minden izgalmatok. Szépen megírjátok mind a ketten, és az ebédnél már csak mosolyogni fogtok az egészen.
Az édesanyjuk megnyugtató szavai egészen az iskoláig hatottak, odaérve azonban az Almási ikrek elvegyültek az osztálytársaik között, ahol mi más is lehetett volna a téma, mint az irodalom érettségi tételek címeinek és alanyainak megtippelése.
– Szerintem vagy József Attila lesz, vagy a Nyugatosok – vélekedett Olgi.
– Én inkább Kosztolányira tippelek – csatlakozott a diskurzushoz Iván.
– Higgyétek el, srácok, Karinthy a megfejtés – közölte magabiztos mosollyal Gyuszi, aki egyébként is szeretett a mindentudó szerepében tetszelegni.
– Egy biztos: Nemes Nagy Ágnes és Apollinaire nem lehet, mert ők tavaly szerepeltek a tételekben, tehát őket nem is volt érdemes megtanulni – jelentette ki Ferkó.
– Sajátságos a felfogásod – húzta el a száját Olgi, aztán kissé elfordulva, félhangon mormolni kezdte: „Móricz Zsigmond a Nyugat első nemzedékének jelentős prózaírója. Pályája a Jókai és Mikszáth képviselte XIX. századi elbeszélői hagyomány folytatásaként értelmezhető…”
Öcsi karon fogta a húgát, és kivonta a tömegből:
– Gyere, menjünk arrébb, nem akarok most sem ilyen mondatokat, sem ilyen idézeteket hallgatni. Ezek csak összekavarják az embert. Apa is megmondta, hogy a vizsga előtti órákban már teljesen fölösleges a tananyaggal foglalkozni, egyszerűen csak bízni kell az embernek a tudásában, ami a megfelelő pillanatban majd elő is jön.
– Adja Isten, hogy így legyen! – sóhajtott Hugi, és elkeseredve konstatálta, hogy a remegése nemhogy alábbhagyott volna, de a vizsga időpontjának közeledtével egyre fokozódik.
Magában azért fohászkodott, bárcsak közbejönne valami váratlan esemény, ami miatt el kellene halasztani az érettségit. Csak egyetlen nappal! A leghőbb vágya az volt most, hogy hazamehessen, és beállhasson a zuhany alá. Úgy érezte, minden ízében remeg és verejtékezik.
Egyszer csak arra lett figyelmes, hogy a folyosó végében izgatott csoportosulás támad. Egyre nagyobb lett a hangzavar, s hirtelen felbolydult méhkashoz vált hasonlatossá az egész iskola. Az ikrek az igazgató úr alakját vélték felfedezni a tömegben, és ahogy közelebb merészkedtek, már azt is hallották, hogy mit kiabál:
– Bombariadó! Ismétlem: bombariadó! Sorakozzatok fel kettesével a folyosón, és haladéktalanul vonuljatok le a sportpályára! Mindenki őrizze meg a nyugalmát!
Ez utóbbit nem segítette különösebben, hogy ebben a pillanatban elviselhetetlen hangerővel megszólalt az iskolacsengő, és egészen addig berregett, amíg a gyerekek el nem hagyták az épületet.
A vizsga csak jó két óra múlva kezdődhetett meg. Ennyi időre volt szüksége ugyanis a rendőrségnek, hogy szakembereik és speciálisan kiképzett bombakereső kutyáik átkutassák az épület minden zugát.
Az érettségiző diákok dél körül tódultak ki az iskola kapuján. Kisebb csoportokra oszolva tárgyalták az irodalom tétellel kapcsolatos nézeteiket, ahogy a buszmegálló felé tartottak. A vita hevessége a reggeli órákhoz képest csöppet sem csillapult, annak ellenére, hogy most már a lehető legautentikusabb forrásból ismerték az irodalom tétel címét. Eme nagy hevességben talán szerepet játszottak a bombariadóval kapcsolatban átélt izgalmak is.
Öcsi és Hugi – mivel a közelben laktak – gyalog indultak haza. Harmadmagukkal vágtak át a parkon, a kertváros irányába, mert velük tartott az osztálytársuk, a szomszédos utcában lakó Krizsó Péter is.
Bármennyire is közel laktak mindhárman, valahogy egyiküknek sem akaródzott még hazamenni. Hugi javaslatára leültek a park egyik asztalához, mégpedig úgy, hogy az asztal egyik végén levő padon az ikrek foglaltak helyet, a másikon meg Péter. Ennek kisvártatva nagy jelentősége kerekedett, Peti ugyanis a következő mondatot ejtette el:
– Azt hittem, sokkal tovább elhúzódik ez az egész, és másnapra halasztják a vizsgát…
Nos, talán megegyezhetünk a kedves olvasóval abban, hogy önmagában ez a mondat még nem feltétlenül vezetett volna lebukáshoz, hiszen a fentieket a bombariadó elszenvedője éppúgy kinyilatkoztathatja, mint a kitalálója és elkövetője. Csakhogy mivel Péternek nem volt tiszta a lelkiismerete, úgy érezte, hogy ezzel a mondattal lebuktatta magát, és miután elhallgatott, olyan riadt arccal bámult az ikrekre, hogy azoknál rögtön leesett a tantusz.
Hugi ocsúdott fel hamarabb:
– Jóságos ég! Hát te voltál az, Péter? – harsogta döbbenettel vegyes felháborodással.
– Ne olyan hangosan, az ég szerelmére! – nézett körül még ijedtebben az elkövető, teljessé téve ezzel a beismerő vallomást.
– Ezt képtelen vagyok elhinni – csóválta a fejét Öcsi, majd rögtön elő is állt az egyetlen becsületes megoldással:
– Peti, azonnal fel kell adnod magad a rendőrségen!
Péter ijedtségét már nem volt hová fokozni:
– Te megőrültél? Az apám szíjat hasítana a hátamból!
– És nem gondolod, hogy vastagon megérdemelnéd? – kérdezte Hugi, csöppet sem csillapodva. – Egyáltalán hogy jutott ilyesmi az eszedbe?
Péter zavart magyarázkodásba fogott:
– Tudjátok, az elmúlt napokban iszonyú sokat tanultam, de mégsem sikerült az összes tételen átrágnom magam. Úgy éreztem, legalább egy napra még szükségem lenne… Igen, egy nap pont elegendő lett volna… Ismeritek az apámat, mennyire maximalista. Ha nem érettségizem ötösre, talán el is zavar a háztól… Már este is rettegve gondoltam arra, hogy mi lesz, ha pont olyan tételt kapok, amelyiket nem volt időm maradéktalanul átvenni… Egyszerűen reszkettem az idegességtől, és…
– Elárulok neked egy titkot – vágott közbe Hugi. – Ma reggel pontosan ugyanilyen gondolatok jártak a fejemben. Érted? Pontosan ugyanilyenek! Én is azt gondoltam, milyen jó lenne, ha egy nappal eltolnák az egész procedúrát, és én még egyszer végigfuthatnék az összes tételen, hogy biztosabb legyek a dolgomban. Sőt, azt is elmesélem neked, hogy a reggelinél annyira remegett a kezem, hogy szegény anyukám most minden bizonnyal a frissen mosott abrosz kivasalásával foglalatoskodik… De soha, egy pillanatra meg nem fordult a fejemben ekkora őrültség, hogy bombariadót csináljak az iskolában!
– Fel kell adnod magad a rendőrségen, nincs más megoldás – hajtogatta eltökélten Öcsi.
Péter hasonló eltökéltséget mutatott:
– Egy nagy frászt! Nem ettem meszet! – villogtatta haragosan a szemét. – Nem értelek titeket. Mit vagytok úgy oda egy rosszul sikerült diákcsínytől? Lett valakinek valami baja? Nem. Esett bántódása valakinek? Nem. Elmaradt a vizsga? Sajnos nem. Hát akkor meg?
