Így ballagtak el lassacskán a délutáni órák. Hajdani diákcsínyekhez kapcsolódó anekdoták és más effélék ugyan terítékre kerültek, de semmi komoly. Nem csoda hát, hogy este Gergő szükségét érezte, hogy felkeresse a falu plébánosát.
– Tanácstalan vagyok, atyám – panaszolta hatalmas sóhajtások közepette, aztán töviről hegyire elmesélte a nap történéseit.
Imre atya nagy sokára így szólt:
– Csak azt tanácsolhatom, hogy légy türelemmel. Ugyanis…
Gergő idegesen közbevágott:
– Türelem? Hát abból nálam most nem sok van!
– Azt látom, fiam – bólintott csöndesen Imre atya, aztán a könyvespolchoz lépett, leemelt egy kötetet, és fellapozta:
– „A türelem tulajdonképpen a szeretet építőművészete. Egyfajta passzív alkotás, amikor a belőlünk áradó szeretet és bizalom éppen azáltal készteti változásra a másik embert, hogy nem szólunk bele az életébe, nem sürgetjük, nem szabunk neki sem határidőt, sem feltételeket. Egyszerűen csak várunk rá. Ez a legfontosabb.” – Eddig az idézet – tette le a könyvet a plébános. – Amikor Anna úgy érzi majd, hogy eljött az ideje, be fog avatni a titkaiba. Addig viszont nem tehetsz mást, mint vársz türelmesen. Már ha feltesszük, hogy nem akarsz mindent elrontani.
– Eszemben sincs – mondta Gergő, immár sokkal csöndesebben –, viszont ezzel a tudattal képtelen vagyok együtt élni. Minden percben csak ez jár a fejemben. És fel nem foghatom, miért nem vette ezt észre rajtam Anna.
– Lehet, hogy szándékosan nem akarta észrevenni. Talán úgy érzi, nem jött még el az ideje a megnyílásnak. De vigasztaljon az a tudat, hogy amikor eljön az ideje, akkor ezt is tisztázhatod vele. Mármint, hogy miért nem akarta észrevenni a célzásaidat, és mit érzett ezen a délutánon.
Az Almási fiú csalódottan emelkedett fel a székéből:
– Azt gondoltam, hogy Imre atyától megtudhatok valamit – jegyezte meg szomorúan.
– Sajnálom, ha csalódást okoztam, fiam, de azt ugye nem gondoltad komolyan, hogy a kedvedért például megszegem a gyónási titokkal kapcsolatos kötelességeimet? – kérdezett vissza a plébános, aztán emlékeztette Gergőt egy korábbi beszélgetésükre:
– Megegyeztünk abban, hogy nem szerencsés, amikor az ember valaki mástól tudja meg azokat a dolgokat, amiket elsősorban egy bizonyos embertől szeretne hallani. Erre gondolj, amikor erőt vesz rajtad a türelmetlenség.
A fiatalok következő beszélgetése is a korábbiak szellemében zajlott, azzal a különbséggel, hogy Anna hosszas csacsogás után végre észrevette Gergő kedvetlenségét, ámde helytelen következtetést vont le mindebből:
– Mi a baj? Untatnak a családi történeteim? – kérdezte a fiút, nem kevés megbántottsággal a hangjában.
– Nem erről van szó. Tudod, hogy minden érdekel, ami veled kapcsolatos – bizonygatta Gergő.
– Nem úgy veszem észre – jegyezte meg duzzogva Anna. – Tudod, én azt gondolom, hogy ha két ember szereti egymást, akkor elementáris igény keletkezik bennük, hogy megismerjék a másikat. Úgy értem, igazán mélyen és behatóan. Ilyenkor fontos lesz számukra a másik minden gondolata, érzése, és ezekhez a dolgokhoz bizony hozzátartoznak olyan családi történetek is, amik más számára talán unalmasak lennének, de…
– Hidd el, én egyáltalán nem találom unalmasnak a családi történeteidet…
– Hiába hajtogatod ezt, ha közben egész mást látni rajtad.
– Hogy bizonyítsam be, hogy igazat mondok? – fakadt ki Gergő.
– Épp erről beszélek, hogy az ilyesmit nem bizonygatni kell! – vágott vissza Anna. – Tudniillik hiába hajtogatod ezt a mondatot, ha közben egész mást mutat a kép.
– Miféle kép? Mire célzol?
– Hát csak arra, hogy miközben én beszélek, te a körmödet piszkálod, a távolba merengsz, és ha néha visszakérdezek, csak sóhajtozol, és láthatóan fogalmad sincs róla, miről van szó.
Gergő ezen a ponton, mintha csak illusztrációt akart volna szolgáltatni a lány szavaihoz, egyszerre valósított meg mindent, amit Anna az imént a fejéhez vágott. A körmét piszkálta, a távolba meredt, majd nagyot sóhajtva visszakérdezett:
– Mit kéne tennem, hogy higgy nekem?
A lány arca hirtelen skarlátvörös árnyalatot öltött. Úgy elfutotta a pulykaméreg, hogy egyenesen nekiesett a fiúnak:
– Mondd csak, te a bolondját járatod velem? Szándékosan gúnyolódsz? – Azzal felpattant, és faképnél hagyta Gergőt, de előtte még dühösen odaszólt: – Keress magadnak mást a kisded játékaidhoz!
Az Almási fiú legszívesebben sírva fakadt volna tehetetlen dühében. Esze ágában sem volt visszatartani a lányt, mert annál sokkal dacosabb volt ő is, így hát bemenekült az asztalosműhelybe, s jobb híján munkába akarta fojtani a haragját, ám ez nem bizonyult jó ötletnek. Tudniillik olyan dühödten kezdett fűrészelni egy lécet, hogy egy rossz mozdulat nyomán a munkadarab hosszában kettéhasadt.
– Mész a tűzre! – vágta be a lécet a forgács közé, majd leroskadt, és a kezébe temette az arcát.
– Ez nem lehet igaz – intézett monológot önmagához –, még ő beszél őszinteségről, miközben folyamatosan titkolózik. És még csak a fejéhez sem vághatom, mert akkor örökre elvész a lehetőség, hogy magától mondja el, amit hallani szeretnék… Mindvégig csüggök a szavain, és a végén megkapom, hogy nem figyelek. Pedig ő nem figyel rám, mert nem hajlandó észrevenni, hogy egész mást várok tőle, nem családi anekdotákat. Nekem ne a bátyja főzési tudományáról meg a kiskutyájuk ellenállhatatlan bájosságáról meséljen, amikor sokkal súlyosabb dolgokról van szó!
Miközben csöndesen dühöngött, az Almási fiú egyszer csak arra lett figyelmes, hogy valaki áll a műhely ajtajában. Anna volt az, de immár egész más arckifejezéssel, mint amikor nem sokkal korábban elment.
Ezúttal sokkal csöndesebb volt a hangja is. Nem köntörfalazott, nyomban a lényegre tért:
– Tudnod kell valamit – mondta. – Pár évvel ezelőtt nekem volt egy vőlegényem…
