Gergő kezében megállt a szerszám:
– Mire tetszik gondolni, Nagyika?
A nagymamája azonban nem válaszolt. Fölvette a süteményes tálcát, és egy szó nélkül bement a házba.
Hej, de szeretem az ilyet! – gondolta magában Gergő, és megállapította, hogy az iménti jókedve elolvadt, akár egy hóember a február végi gyönge napsütésben.
Természetesen nyomban a nagymamája után iramodott a házba. A konyhában találta meg, éppen mosogatásba fogott.
– Mire tetszett célozni? – szögezte neki újból a kérdést.
– Semmire – jött az egyszavas válasz.
– Ne tessék már velem ezt csinálni! – fakadt ki Gergő, és maga is érezte, hogy egyre tiszteletlenebb a hangja. – Bedobunk egy félmondatot, aztán meg ott hagyjuk az embert, hadd őrlődjön csak magában? Miféle eljárás ez?
– Már bánom, hogy szóltam – jött az újabb haszontalan félmondat.
– Késő bánat – mutatott rá az Almási fiú, és percről-percre egyre idegesebb lett. – Ugye nem azt akarja, Nagyika, hogy letérdeljek, és úgy könyörögjek? Hát tessék már megszánni! Nem tetszik látni, hogy mindjárt szétpattannak az erek a halántékomon?
A nagymama tényleg megszánta az unokáját. Belátta, hogy úgysem szabadulhat a záporozó kérdések özönéből. Befejezte a mosogatást, megtörölte a kezét, aztán Gergő felé fordult, és vészjósló arccal belekezdett:
– Azt mondtad, mindent tisztáztatok és megbeszéltetek egymással. Szerintem pedig ez nagyon egyoldalúan történhetett, ha ő nem mesélte el, hogy pár évvel ezelőtt egy ember halálát okozta…
– Hogy micsoda??? – hördült fel Gergő.
– A többit kérdezd tőle – szólt ellentmondást nem tűrően a nagymama, aztán elvonult, és bezárkózott a szobájába, jelezvén, hogy a maga részéről a beszélgetést befejezettnek tekinti.
Gergő kiment a friss levegőre, mert úgy érezte, erősen fojtogatja valami meghatározhatatlan, kínzó érzés. A nap gyönyörűen sütött, rigók énekeltek a fákon, de az Almási fiú csak a fájdalmára bírt koncentrálni.
Becsaptak, átvertek, megvezettek – egyre-másra sorjáztak az efféle kifejezések az elméjében. Aztán viszont Imre atya arca merült föl lelki szemei előtt, és szinte hallotta, amint az egyik beszélgetésük közben a plébános így szól: Ne ítélj elsőre!
Gergő elindult a kocsma felé. Türelmetlenül, dühödten lépdelt, sőt szinte szaladt. Magyarázatot fogok kérni, most azonnal! – harsogott a fogadalom az agyában. Aztán lelassított, és arra gondolt, nem fog ajtóstul rontani a házba. Elvégre mindenkinek meg kell adni az esélyt arra, hogy magától vallja be, amiről vallani akar. Ő is megkapta ezt az esélyt a lánytól, pedig ki tudja mióta tudhatta már mindazt, amit el akart mesélni neki. Igazságosnak kell lenni, nem szabad a másik megkérdezése nélkül ítélkezni. Imre atya is biztosan erre intené most.
Kezdett megnyugodni, már amennyire ez ebben a helyzetben lehetséges volt. Mindenesetre Anna munkahelyére már úgy nyitott be, hogy fájdalomnak és türelmetlenségnek nyomát sem lehetett látni az arcán.
A lány mosolya most is elbűvölte, s néhány pillanatig annyira belefeledkezett, hogy semmi másra nem gondolt, de rövid szünet után újra a nagymamája szavai zakatoltak az elméjében.
– Mit csinálsz délután? Nincs kedved sétálni velem ebben a gyönyörű időben? – kérdezte Annától, mire ő így felelt:
– Szívesen.
– Remek – bólintott Gergő. – Legalább befejezhetjük, amit a naplemente idején elkezdtünk, ott az erdei tisztáson.
– Mire gondolsz? – kérdezte elkomolyodó arccal a lány.
– Tudod te azt – felelte szenvtelenül Gergő, és közben arra gondolt, most épp úgy viselkedik a lánnyal, ahogy a nagymamája viselkedett vele, alig fél órával ezelőtt…
A helyzet úgy állt, hogy a lány csöppet sem vette komolyan azokat a célzásokat, amiket Gergő megeresztett felé. Sőt, gyakorlatilag észre sem vette őket. Épp ezért nem is reagált rájuk semmilyen módon. Az Almási fiú azonban úgy érezte, minden tőle telhetőt megtett a figyelemfelkeltő végszavak terén, így aztán értetlenül állt Anna viselkedése előtt. Már egy jó fél órája sétálgattak a falu girbegurba utcácskáin, de a lány csak nem akart előhozakodni semmiféle komoly mondanivalóval. Csevegett, csacsogott, olyan könnyed modorban, mint akinek nem nyomja a szívét semmi.
– Ez itt az iskola, ide jártam én is – mondta például egy fehérre mázolt épülethez érve.
– Akkor ezek a falak sok mindent tudnak rólad – dünnyögte nem minden célzatosság nélkül Gergő, Anna viszont afféle lírai, szerelmes megjegyzésnek vette az elhangzottakat, és mosolyogva visszakérdezett:
– Tán csak nem akarod kikérni a hajdani osztálynaplómat, hogy megnézd benne az érdemjegyeimet és az intőimet?
Gergő fásultan felsóhajtott:
– Nem, nem erre gondoltam… Úgy tudom, jó tanuló voltál, nem is feltételeztem, hogy valaha is intőt kaptál volna.
– Jó tanuló voltam, ez igaz, de azért akad pár intő is azokban az osztálynaplókban – magyarázta a lány. – Annak idején jómagam is részese voltam néhány diákcsínynek, nem tagadom.
