Vasárnapi ebédek #414

– Ez lenyűgöző… – suttogta Anna. Felemelkedett a fatörzsről, arcát a keleti hegyormok felé fordította, és megbűvölten szemlélte a látványt. Perceken keresztül csak állt, teljesen megfeledkezve magáról. A természet csodás szín–játéka annyira magával ragadta, hogy szólni sem tudott.

Gergő egy lépéssel hátrébb elégedetten mosolygott.

„Eddig rendben volnánk” – nyugtázta magában, aztán kissé elkomorult az arca, és nagyot sóhajtva belefogott:

– Tudod, nemcsak gyerekkoromban voltak gondok velem…

Anna hátrafordult, de csak egy pillanatra, mert nem akarta szem elől téveszteni a bíborpalástba vont hegyoldalak mennyei látványát.

– Nemrégiben is akadt egy kis problémám – folytatta óvatosan Gergő.

Ami viszont ezután történt, az olyannyira megdöbbentette, hogy akaratlanul is vissza kellett ülnie a vaskos farönkre. Anna ugyanis kíméletlenül egyértelmű kérdést szegezett neki:

– Az italra célzol, mint olyanra?

Most az Almási fiú volt az, aki elhűlve bámult a lány bíborfénnyel körbefont alakjára. Bekövetkezett az, amit rossz álmaiban már annyiszor átélt: csak tátogott, mint a partra vetett hal. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire két értelmes szót ki bírt nyögni:

– Honnan tudod?

Anna újból hátat fordított neki.

– Tudod, Mátraszederkény elég kicsi falu. Itt mindenki tud a másikról mindent – jött a magyarázat, miközben a lány szemellenzőként a homlokához illesztette a tenyerét, a nap ugyanis egyre erősebb sugarakkal pásztázta a hegyoldalt.

Gergő magába roskadtan töprengett az elhangzottak felett, s nem is tudta, mennyi idő telhetett el, mire Anna újból szembe fordult vele, sőt, leült mellé, megfogta a kezét, és mélyen a szemébe nézett:

– Az őszinteséget mindennél jobban értékelem. Két ember között ez képezi a legszilárdabb hidat – mondta halkan, de jelentőségteljesen. – Tudom, mit akartál mondani, Gergő. És azt is tudom, hogy elmondtál volna mindent, őszintén. De nem akartam, hogy megszégyenítsd magad. Főleg nem olyan dolog miatt, ami már a múlté, és ami semmikor sem állhat közénk.

Az utolsó szavak nyomán Gergőt heves szédülés fogta el. Egykettőre ráébredt, hogy Anna már mindent kimondott, amit eredetileg ő maga szeretett volna elmesélni.

Szerencsére a lány figyelmét újra a természet kötötte le. A nap felé fordult, és egyedül hagyta a gondolataival Gergőt, legalábbis abban az értelemben, hogy jó fél órán keresztül meg sem szólalt.

Az Almási fiú fejében valóban úgy kavarogtak a gondolatok, mintha csak egy méhkas költözött volna a kobakjába. Egyik érzelem a másikat követte, sokszor teljesen ellenkező előjellel. Először bosszankodott, hogy Anna nem hagyta „vallomást tenni”, a következő pillanatban pedig már megkönnyebbülést érzett, mert nem kellett kínos magyarázkodásba bocsátkoznia. Hol azt kívánta, bárcsak futhatna vissza egyedül a faluba, magára hagyva a lányt, hol meg úgy érezte, egy örökkévalóságig is elüldögélne vele ezen a vadregényes tisztáson.

Szólni akart, mert szinte már elviselhetetlen hosszúságúra nyúlt a csönd, de fogalma sem volt, mit mondjon. Maga elé idézte Imre atya alakját, és megpróbálta elképzelni, mit mondana, mit tanácsolna most az idős plébános, de ez sem sikerült, s végül a lány törte meg a hallgatást:

– Ez volt életem legszebb hajnala. – És olyan elragadóan mosolygott Gergőre, hogy a fiú most már végképp nem volt képes megszólalni.

– Nemcsak azért, mert szemtanúja lehettem ennek a csodálatos napfelkeltének – folytatta Anna –, hanem azért is, mert ebben a szűk órácskában többet tudtam meg rólad, mint gondolnád. Őszinte embernek tartalak, és azt is nagyon szeretem benned, hogy hallgatni is tudsz, amikor a helyzet úgy kívánja. Nem érzel kényszert, hogy megtörd a csöndet, és mindenáron mondj valamit. Szerfölött előnyös tulajdonság – mosolyodott el újra a lány, aztán kézen fogta Gergőt: – Azt hiszem, most már ideje visszatérnünk az emberek közé.

Gergő hazakísérte Annát, aztán az asztalosműhely felé vette az irányt, mert várta a munka. Fütyörészve haladt az úton, immár mit sem törődve azzal, hogy a kutyák kánonban ugatva kísérték a produkcióját. Virágos jókedve még akkor is megmaradt, amikor kora délután egy megrendelő nyitott be hozzá.

– Ezt a virágállványt szeretném megcsináltatni magával – húzott elő egy rajzlapot, amin a saját készítésű tervei szerepeltek.

– Nagyon precíz tervrajz – jegyezte meg elismerően Gergő. – Ugye műszaki iskolát végzett?

– Igen – bólintott a megrendelő –, ráadásul a szakrajz volt a kedvencem, mindig kitűnő voltam abból a tantárgyból. Csak hát, az a helyzet, hogy más a tervezés, és más a megvalósítás. Ráadásul én fémipari szakközépiskolában tanultam, a fához egyáltalán nincs érzékem. Úgy gondolom, jobb az ilyesmit egy mesterre bízni.

– Helyes elgondolás – bólintott vidáman Gergő, majd gyors fejszámolásba kezdett, és csakhamar ki is bökte az árajánlatot: – Kereken ötezer forintjába fog kerülni, bátyám, aztán hétvégén jöhet is a virágállványért.

A megrendelő is osztott-szorzott magában, és elkedvetlenedve megérdeklődte:

– Ezek szerint az anyagot nekem kell beszereznem? Mert hát, az imént a munkadíjat közölte, gondolom én…

Gergő elővette a legbehízelgőbb modorát, miközben ismertette a tényállást:

– Az anyagot én majd beszerzem. Számításaim szerint ötezer forintnál nem kerülhet többe. Munkadíjat pedig nem számítok fel, mert egy ilyen precíz és ízléses terv megvalósítása nekem is örömet fog okozni. Különben is, maga az ezredik vevőm, így hát megérdemli, hogy ajándékba kapja a virágállványt a műhelyünktől – fogalmazott fejedelmi többesben, mintha csak valami faipari konszern elnök-vezérigazgatója lenne.

A párbeszédnek egyébként Nagyika is fültanúja lett, mert miután elkészült a meggyes piskótával, kóstolót vitt az unokájának. Amikor a hüledező, ám szerfölött elégedett megrendelő távozott, korholni kezdte Gergőt:

– Nem lesz ez így jó, kisunokám. Nem adhatsz mindenféle kedvezményeket fűnek-fának, mert a végén éhkoppon maradsz. Elhagyni a teljes munkadíjat? Ki hallott már ilyet?

Az Almási fiúnak egyáltalán nem hervadt le a mosoly az arcáról:

– Most az egyszer belefért. És reklámnak sem utolsó. Hadd menjen csak híre, hogy milyen csuda dolgok történnek a Kincses-műhelyben Almási Gergely ténykedése alatt!

Nagyika felsóhajtott:

– Bárcsak itt lenne nagyapád! Ő aztán elmagyarázná neked, hogy miféleképpen kell hirdetnie magát egy asztalosmesternek. Merthogy ezzel a módszerrel tönkre fogsz menni, az igencsak valószínű.

– Ma nem vagyok hajlandó sopánkodni. Nagyon boldog vagyok, ez életem legszebb napja – jelentette ki Gergő, egyelőre mélyen hallgatva arról, miféle összefüggés áll fönn a boldogság és a munkadíj között.

Nagymamája gyanakodva fürkészte az arcát:

– Hallottam ám, hogy egész délelőtt fütyörésztél. Aztán mitől lett ilyen virágos jókedved?

– Mitől? Természetesen a szerelemtől. Szerelmes vagyok, Nagyika, és úgy érzem, az életem kezd révbe érni, mindenféle értelemben – felelte túláradó lelkesedéssel, ám azt kellett tapasztalnia, hogy az ő boldogsága egyelőre sehogy sem akar átragadni a nagymamájára. Mindenesetre elmesélte a hajnalban történteket, töviről hegyire, remélve, hogy utána végre Nagyika is osztozni fog az örömében.

– …mindent megbeszéltünk, és utána kézen fogva sétáltunk vissza a faluba – fejezte be az elbeszélést, de Nagyika ismét csak sóhajtozni kezdett:

– Sejtettem, hogy egyszer ez lesz a vége a sok sündörgésnek a Detki lány körül… Aztán mondd csak, ő is elmesélt magáról mindent?…