Az egyik délelőtt Gergő egy hatalmas raklapnyi munkaanyagot kapott a közeli fatelepről. Miután lerakodta a teherautó platójáról a farostlemezeket, deszkákat, léceket és egyebeket, megtörölgette a homlokát, és kiült az asztalosműhely elé. Arcát az ég felé fordította, és élvezte, ahogy a tavaszi napsugarak melengetik a bőrét.
Nemsokára Imre atya nyitott be a kapun:
– Munka után jólesik a sütkérezés, ugye? – kérdezte vidáman, Gergő válasza azonban korántsem árulkodott felhőtlen jókedvről:
– A legjobbkor jött, atyám, szeretném, ha a segítségemre lenne egy komoly dilemma feloldásában.
– Állok rendelkezésedre – szólt a plébános, és letelepedett az Almási fiú mellé.
– Azon töprengek már napok óta – kezdett bele Gergő –, hogy vajon melyik a jobb megoldás: avassam be Annát a múltam sötét titkaiba, avagy hallgassak előtte, mint a sír?
– Az itallal kapcsolatos problémáidra célzol? – kérdezte Imre atya.
– Természetesen – bólintott Gergő, és nyomban fel is vázolta az alternatívákat: – Ha nem mondom el neki, fennáll a veszély, hogy egyszer majd valaki mástól fogja megtudni, és egész biztos vagyok benne, hogy nem fog neki tetszeni a dolog. Szinte látom magam előtt a jelenetet, és ilyenkor egészen beleborzongok. Látom, ahogy összehúzott szemöldökkel kérdőre von, én meg csak hebegek-habogok, de leginkább tátogok, mint a partra vetett hal. Néha erről álmodom, és reggelre mindig verejtékben úszva ébredek… Na már most: ha elmondok neki mindent, akkor pedig az a veszély áll fenn, hogy anélkül is kikosaraz, mielőtt egyáltalán megkérhetném a kezét. Hiszen épp maga mondta, atyám, hogy mennyire nem kedveli az italozó férfiakat. Lehet, arra gondolna, hogy csak átmeneti a javulás nálam, hogy csak képmutatás az egész, és addig fog tartani, amíg meg nem bizonyosodom az érzelmeiről, oltár elé nem vezetem, aztán pedig, ahogy mondani szokták, ismét szabad a vásár. Először csak egy üveg sör, aztán kettő, utána egy kupica pálinka is, de csak az íze miatt, és végül…
– Hagyd ezt a felsorolást – intette le Imre atya –, ne hasonlítsd össze magadat egy idült alkoholistával. A problémák esztelen felnagyítása épp ugyanakkora hiba, mint az elbagatellizálás.
– Én csak megpróbáltam Anna fejével gondolkodni – mentegetőzött Gergő.
– Gondolkodjon ki-ki a saját fejével – javasolta a plébános –, jómagam is azt teszem, ennek nyomán pedig beavatlak a gondolataimba, ha megengeded.
– Nagy figyelemmel hallgatom, atyám…
– Azt gondolom, ha egy férfi és egy nő között komolyra fordulnak a dolgok, akkor a lehető legteljesebb mértékben meg kell bízniuk egymásban. Sőt, ennek hiányában nem is fordulhat komolyra semmi. Hiszen hogyan is várhatnánk el két olyan embertől, hogy családot alapítsanak, utódokat neveljenek, akik nem bíznak egymásban?… Nos, az általad lefestett két alternatíva közül én az elsőben látok sokkal több veszélyt. Valóban nem szerencsés, ha egy fontos dolgot valaki mástól tudunk meg, nem pedig attól az embertől, akitől joggal várunk el teljes őszinteséget. Az ilyesmi legtöbbször olyan bizalmatlanságot szül, ami alááshatja akár az egész kapcsolat meghitt légkörét. Onnantól kezdve óhatatlanul befészkeli magát a gondolat a másik fejébe: vajon mit titkolhat még előlem? Lehet, hogy valami mást sem mer elmondani? Jól ismerem én egyáltalán ezt az embert?… Szerintem épp ez az eset eredményezné azt, hogy Anna képmutatónak tartana téged, nem pedig a második. Úgyhogy én a helyedben elé állnék, és őszintén bevallanám, ami a szívemet nyomja.
– Igaza lehet, atyám – vakargatta a fejét Gergő. – Már csak egy jó alkalmat kellene találnom…
– Minden egyes nap jó alkalom arra, hogy igazat mondjunk és igazat cselekedjünk, fiam – jegyezte meg a plébános. – Meglásd, ha túl leszel rajta, egykettőre megszűnnek a lidérces álmok, a lelkedet nyomasztó titok nem lesz titok többé, és mindenkor tiszta szívvel állhatsz Anna elé.
Végre elkövetkezett az a nap is, amikor Annát kiengedték a szanatóriumból, és visszatérhetett Mátraszederkényre, a családja körébe. A következő délutánon már munkába is állt, és örömmel tapasztalta, hogy távolléte alatt szó szerint más lett a légkör a kocsmában.
– Nem tudok ezért eléggé hálás lenni neked – mondta Gergőnek, aki természetesen ott álldogált a pult másik végén. – Édesapám elmesélt mindent, töviről–hegyire, és most tudd meg, hogy nagyon büszke vagyok rád.
Az Almási fiú legszívesebben körberepülte volna a helyiséget, de szárnyak híján csupán annyit jegyzett meg szerényen: „Semmiség.”
Utána azonban, mintha csak hirtelen ötlet vezérelte volna, felélénkülve így folytatta:
– Ami azt illeti, mégis volna mód, hogy kifejezd a háládat… Tudniillik van nekem egy kívánságom, amit jó tündér módjára teljesíthetsz.
– Nocsak! És mi lenne az?
– Gyere el velem kirándulni hétvégén. Tudom, hogy szombaton nem leszel szolgálatban. Nem mennénk messzire – magyarázta Gergő lelkesen –, csak ide, a szomszédos hegy oldalába. Van ott egy hely, ami számomra… – Hirtelen abbahagyta az elbeszélést. Nem akarta előre felfedni mindazt, amit voltaképpen meglepetésnek szánt.
Anna azonban ettől gyanút fogott:
– Van egy olyan érzésem, hogy ez a kívánság rejteget egy nem túl vonzó momentumot. Na halljuk, hogyan is hangzik az apróbetűs rész, lovag úr?
Gergő nagyot nyelt.
– Iszonyú korán kell kelni – bökte ki.
– Ez minden? – Anna tekintete fürkészően meredt a fiú arcára.
– Becsületszavamra – vágta rá Gergő.
Szombat hajnalban Anna arra ébredt, hogy valaki kopogtat leányszobája ablakán. Álmosan dugta ki a fejét, és nyomban mentegetőzésbe fogott:
– Ne haragudj, elaludtam. Rögtön összekapom magam.
– Siess! – biztatta izgatottan Gergő. – Mindjárt felkel a nap, és akkor elkésünk!
Néhány perc múlva megnyikordult a kapu, és a lány immár indulásra készen állt.
– Gyerünk, nincs vesztegetni való időnk – suttogta Gergő, és nagy merészen kézen fogta a lányt. Anna nem ellenkezett, megszorította a fiú kezét, és ettől Gergő szerfölött vidám hangulatba került. Hirtelen fütyörészni támadt kedve, de úgy gondolta, nem szükséges végképp maguk ellen hangolni a falu összes kutyáját, így is ugattak épp eléggé a derék házőrzők, amerre csak elhaladtak.
Nemsokára kiértek a faluból, és maguk mögött hagyták az ügyeletes ebek kórusát. Gergő zseblámpát gyújtott, és nekivágott a hegyoldalnak, biztos léptekkel vezetve a lányt, aki nem kérdezett semmit.
Fél óra múltán elértek egy tisztásra, amelynek közepén egy vaskos fatörzs hevert. Letelepedtek, de Anna még ekkor sem merte firtatni, hogy ez volna-e útjuk végcélja, avagy csak rövid pihenőt tartanak eme vadregényes helyen. Gergő azonban kérdés nélkül is megvilágította a dolgot:
– Sok-sok évvel ezelőtt nagyapó hozott ki erre a tisztásra egy felejthetetlen hajnalon – kezdett bele az elbeszélésbe. – Talán tízéves lehettem. Akkoriban volt egy kis baj velem az iskolában. Bukásra álltam irodalomból, és szívből gyűlöltem a verseket. A szüleim, immár nem először, ijedten álltak a történtek előtt, és tudták, hogy itt már csak egyvalaki segíthet… Nos, a tavaszi szünetet nagyapó asztalosműhelyében töltöttem. És csakhamar azt vettem észre, hogy a napok már nem csupán a fafaragásról szólnak, sokkal inkább a versekről és az irodalomról… Aztán az egyik éjjel kijöttünk ide, erre a tisztásra a drága jó nagyapóval. Ő pipára gyújtott, és csak annyit mondott, figyeljek jól, mert olyan élményben lesz részem, mint még soha…
Ebben a pillanatban, mintha csak a szolgálatkész természet Almási Gergely végszavára várt volna, a keleti hegyorom mögött megjelent a napkorong fényben izzó széle, és bíborba vonta a Mátrát.
