Gergő egy darabig leplezetlen ellenszenvvel vizslatta az új jövevényt, de aztán erőt vett magán. „Ha Anna észreveszi, akkor világos lesz számára minden!” – jutott eszébe hirtelen, és nem is sejtette, hogy ekkor már rég elkésett. A lány csak igen nehezen tudta titkolni, milyen jót mulat magában az Almási fiú mindent eláruló arckifejezésén. Végül aztán megkönyörült rajta, és így szólt:
– Hadd mutassam be a bátyámat, Lászlót!
Gergő rémségesen csodálkozott az érzelmei hullámzásán. Az imént még úgy érezte, ennél a fickónál ellenszenvesebbet nem hordott hátán a föld, és a maga részéről semmi kifogása nem lett volna, ha azt látja, hogy a pasas elhasal a kocsma előtti sáros pocsolyában. Megállapította továbbá, hogy az illetőnek eláll a füle, idétlenül szeplős az arca, és bármire meg mert volna esküdni, hogy a fickó ezen felül még kancsal is…
Most meg tessék! Alig telt el fél perc, és szívélyesen kezet ráz vele, miközben úgy érzi, a szeplők, ha lehet, még kedvesebbé teszik a fiatalember egyébként is barátságos arcát. Na és, ha eláll kissé a füle, akkor mi van? Legalább akad, ami megtartsa a sapkáját. Azt pedig, hogy a szíve hölgyének bátyja kancsal lenne, most már ő kéri ki magának!
– Almási Gergely – mutatkozott be fülig érő szájjal, és ha nem tornyosult volna közéjük a pult, legszívesebben a keblére ölelte volna a fiút.
A későbbiekben fény derült még egy családi titokra.
– Imádom a bátyám főztjét – vallotta be Anna. – Konyhafőnök egy egri étteremben, és állítom, a vendégek csakis az ő ételkülönlegességei miatt keresik fel a helyet. Ha itthon van, mindig főz nekem valamit, és el is hozza. Csak sajnos erre ritkán nyílik lehetősége – mesélte a lány.
Másnap Gergő szokatlan kéréssel állt a nagymamája elé:
– Tessék engem megtanítani főzni!
Nagyika úgy elcsodálkozott, hogy még a száját is eltátotta. Aztán elkomorult az arca, és szomorkásan megkérdezte:
– Mi lelt téged, kisunokám? Tán nem ízlik a főztöm, hogy ezentúl magadra akarsz főzni?
– Jaj, dehogyis! Épp ellenkezőleg! – ölelte magához a nagymamáját Gergő. – Nagyika főztje párját ritkítja egész Észak-Magyarországon, pont ezért akarom eltanulni a mesterfogásokat.
A nagyanyó megenyhült, és most már hamiskásan kacsintott az unokájára:
– Csak Észak-Magyarországon?
– Országosan – javított Gergő, majd rövid gondolkodás után hozzátette: – Sőt, Európa-szerte. – Végül pedig leszögezte: – Ha jobban belegondolunk, az egész világegyetemben.
– Na jól van, te hízelgő, rád ne szakadjon annak a világegyetemnek az égboltja! – kacagott fel Nagyika.
Aznap gulyásleves volt a menü, és a délelőtt folyamán Gergő megismerkedhetett a magyaros fogás elkészítésének fortélyaival. Természetesen rá várt a répa és a krumpli megpucolásának feladata is, amit nem túl nagy lelkesedéssel viselt, de dél felé, amikor már igen jó illatok terjengtek a konyhában, kissé nagyképűen megjegyezte:
– Ennyi az egész? Hát ez nem valami nagy ördöngösség. Azt hittem, sokkal bonyolultabb dolog a főzés.
Nagyika nem szólt semmit, de ebben a percben elhatározta, hogy a nokedliszaggatást is az unokájára fogja bízni.
– Nincs erre a célra valami speciális készülék? – érdeklődött Gergő, miután már percek óta kínlódott a leves fölött, hagyományos módon tányérból, kanállal szaggatva a nokedlit. – Otthon anya nokedliszaggatóval szokta csinálni, ha nem csalnak az emlékeim.
– Egy igazi háziasszonynak mindent meg kell tanulni – szögezte le Nagyika, nem kevés kajánsággal a hangjában, majd ráripakodott az unokájára:
– Hallod-e te fiú! Tán óriások számára készíted azt a nokedlit? Egyik-másik felér egy kisebbfajta zsemlyével is!
Gergő elnevette magát:
– Ez lesz a történelem első gulyása, amit nemcsak kanállal, de késsel-villával is el lehet fogyasztani.
