Rövid csönd telepedett a műhelyre, amit újra csak a mátrafüredi asztalosmester tört meg:
– Szerintem tegeződjünk, ha nincs ellenedre – javasolta. – Félig már úgyis megy a dolog, de én most felhatalmazlak, hogy te is nyugodtan tegezzél – javasolta nagylelkűen. – Nem szokásom ám mindenkinek egyhamar megengedni, de te rendes kölöknek látszol az első perctől fogva.
Gergő nem dőlt be a hízelgésnek. A megismerkedésük óta most először kezdte gyanúsan méregetni a mátrafüredi asztalost, vajon minek is köszönhető ez a bizalmas hangnem. A közlési vágy azonban minden gyanút felülírt, és az Almási fiú szinte észre sem vette, máris bevallotta szíve legféltettebb titkait:
– Annának hívják. Hát létezik ennél szebb női név a világegyetemben? – tette fel a költői kérdést, majd választ sem várva hosszadalmas leírást adott az imádott leány bájos mivoltáról, ellenállhatatlanul vonzó egyéniségéről, továbbá mosolyának semmivel össze nem hasonlító tündökléséről, és egyáltalán bármiről, ami Anna személyével csak egy kicsit is összefüggött. A monológ végén pedig úgy érezte magát, mint aki valami furcsa álomból ébredt, és sehogy sem értette, miért pont egy olyan fickó előtt nyílt meg ennyire, akit voltaképpen még alig ismer. Aztán rájött, hogy ha egy pingvin vagy egy kétpúpú teve ült volna mellette, akkor is megtartotta volna a kiselőadást a szívszerelméről, mert ha az embernek ilyen hatalmas érzelmek feszítik a mellkasát, akkor úgysem bírja ki sokáig, hogy csöndben legyen.
– Menjünk, látogassuk meg a leányzót – javasolta Ábel, majd Gergő értetlen tekintetét látva hozzátette: – A mai napra való munkát már elvégeztük, igazán megérdemlünk egy kis kikapcsolódást.
Elbattyogtak hát a falu kocsmájába, ahol is Ábel tette föl a szokványos kérdést a pultnál:
– No, mire hívhatlak meg? Iszol velem egy sört?
Gergő elmosolyodva csóválta meg a fejét:
– Köszönöm, sört nem kérek – felelte, aztán az elragadó pultos lányhoz fordult: – Azt hiszem, a múltkor a sárgabaracknál hagytuk abba, hát akkor most jöjjön a feketeribiszke.
Közben nem tudta elhessegetni a gondolatot, hogy ez a mátrafüredi asztalosmester, Imre atya jó barátja nem mást művel most, mint próbára teszi őt. Nem állhatta meg, hogy sejtelmesen oda ne szóljon neki:
– Néha azért a városi fiúk is tudnak gondolatot olvasni – és olyan sűrűn kacsintott, mintha csak faforgács ment volna a szemébe.
Ábel nagy szemeket meresztett, és egyelőre nem tudta mire vélni a közleményt, de Gergő nem sokat foglalkozott a történések ilyetén alakulásával. Már az a momentum is képes volt lekötni a figyelmét, ahogy Anna kitöltötte számára a gyümölcslevet.
Később azonban újra csak felébredt a gyanú a lelkében, tudniillik Ábel elég hamar visszavonulót fújt. Végül csak egy kávét ivott, aztán búcsúzóra fogta, és sietve el is távozott.
Vajon hogy lehet az, hogy először egy sörre akarta meghívni őt, de aztán végül ő maga is csupán egy kávét fogyasztott? – morfondírozott magában Gergő, és egyre inkább meggyőződésévé vált, hogy a mátrafüredi asztalosmester mindenről beszámol Imre atyának, ami az együtt töltött idejük alatt történik. Sőt, Ábelnek egyenesen az lehet a feladata, hogy minél furfangosabb próbatételek elé állítsa őt. Elvégre ki javasolta, hogy látogassák meg a borkimérést? Na ugye?
Az Almási fiú úgy érezte magát, mint akinek épp ebben a percben sikerült az évszázad rejtélyének nyomára bukkannia, de aztán elhessegetett minden gondolatot, ami nem volt összefüggésbe hozható Annával. Érdeklődve fordult a pultos lányhoz:
– Tulajdonképpen az tarthatatlan állapot, hogy immár másodjára vagyok itt, de jószerével még mindig nem tudok semmit magáról, kisasszony.
A lány lesütötte a szemét, és úgy tett, mint akinek semmiféle fontosabb dolga nem lehet most a számlák ellenőrzésénél.
– Maguk szemtelen városi ficsúrok mind ilyen rámenősek? – kérdezte incselkedve, fel sem nézve a számlatömbből, és Gergő örömmel konstatálta, hogy a magázódó évődés folytatódik.
– Kikérem magamnak – válaszolta tettetett felháborodással. – Nem állok kapcsolatban semmiféle szemtelen városi ficsúrokkal. Azt sem tudom, mi fán teremnek az olyanok. Jómagam egy rendkívül udvarias, előzékeny, megnyerő modorú fiatalember vagyok, távol áll tőlem a szemtelenségnek mindennemű megnyilvánulása.
– És persze szerény is… – egészítette ki a jellemzést mosolyogva Anna.
– Az a fő erősségem! – emelte fel a mutatóujját Gergő, és ő is elnevette magát.
Hirtelen különös gondolata támadt:
– Tegyük fel, hogy én egy népszerű magazin újságírója vagyok, és azért tértem be a helyiségbe, hogy riportot készítsek. Nos, ez esetben hajlandó lesz válaszolni néhány kérdésemre?
Anna felkacagott:
– Ha itt valaki kérdést tesz fel nekem, akkor két eset lehetséges – fejtette ki. – Vagy arról érdeklődik, hány forint egy deci bor, vagy pedig, ha a kérdése nem erre irányul, akkor élek a gyanúperrel, hogy az adófelügyelőség embere.
Gergő újra csak felháborodást mímelt:
– Csak nem képzeli rólam, hogy adóellenőr vagyok?
Szó, ami szó, viseltes munkaruhájában csöppet sem festett úgy, mintha az adófelügyelőség embere lenne. Ezt a tényt Anna is megerősítette:
– Nem ilyennek képzelem az adóellenőröket, viszont a népszerű magazinok újságíróit sem – állapította meg mosolyogva.
– Nézze, kisasszony: azt, hogy az ember újságíró-e, kizárólag a kérdései döntik el. Ez olyan biztos, mint ahogy itt állok, merthogy apámtól tudom, aki híres zsurnaliszta – jelentette ki Gergő fennhéjázva, a következő pillanatban azonban ajkára fagyott a mosoly. Egy jóvágású fiatalember jelent meg a helyiségben, ételhordót cipelve a kezében. Fesztelenül bement a pult mögé, mint aki jól ismeri a járást, és kisvártatva kiderült, hogy Annának hozott vacsorát, amit a lány leplezetlen örömmel fogadott.
Gergő szeme villámokat szórt. Ha e percben valaki felaggatta volna egy karácsonyfára az Almási fiút, kétségtelenül össze lehetett volna téveszteni egy formatervezett csillagszóróval.
