Imre atya a pulthoz sietett, és így szólt a kiszolgáló lányhoz:
– Adna nekem egy doboz gyufát, Anna?
Gergő a pulthoz támaszkodva megkérdezte:
– Nem mondja komolyan, atyám, hogy egy doboz gyufáért jött be ide?!
– Már miért ne mondanám? Tudod, fiam, be akartam gyújtani a kandallóba, és akkor fedeztem fel, hogy nincs mivel. Mármint nincs tűzszerszámom. Márpedig a szomszédokat nem zavarhatom ilyen késői órán, így hát eljöttem gyufát venni.
Gergő hitte is, nem is az elhangzottakat. Elsősorban persze szégyellte magát. De nem merülhetett el ebben az érzésben, mert Anna egyre csak noszogatta:
– Nos, elárulja végre, hogy mivel szolgálhatok, fiatalúr?
– Az attól függ, hogy milyen fajta gyümölcsleveket tetszik tartani – bökte ki Gergő, immár végérvényesen lemondva a sörről.
– A hegy levére gondol, mint olyanra? – értetlenkedett a pultos lány.
– Szó sincs róla – csóválta meg a fejét Gergő, Imre atya legnagyobb megelégedésére. – Borral nem élek. Alkoholmentes gyümölcslevek iránt érdeklődtem.
Az Almási fiú mintha elismerő mosolyt vélt volna felfedezni a lány szája szegletében, s csakhamar meggyőződésévé vált, hogy Imre atyát a Jóisten küldte, csak azért, hogy ő imponálhasson ennek a tündéri szépségnek egy józan döntéssel.
– Őszibarack, sárgabarack, alma, körte, feketeribizke, málna, ananász – sorolta fel a pultos lány.
– Igazán bőséges a választék – ismerte el Gergő. – Ha jól számoltam, ez éppen hétféle változat, tehát a hét minden napjára jut majd egy finom gyümölcslé, így aztán soha nem fogom megunni. Mindenesetre most kezdjük a sárgabarackkal, az a kedvencem.
Anna újabb mosollyal vette tudomásul, hogy a furcsa modorú fiatalember máris bejelentkezett törzsvendégnek. Kitöltötte az italt, aztán kiszaladt az asztalokhoz rendelést felvenni.
Amikor kettesben maradtak, Imre atya megszólalt:
– Most én kérdezem, fiam: csak nem mondod komolyan, hogy egy pohár gyümölcsléért zarándokoltál el ide eme késői órán?
Gergő egy ideig mellébeszélt, ám amikor nem sokkal később már hazafelé ballagtak, akkor őszintén bevallotta, miért is ment be eredetileg a kocsmába.
– Nem az a próbatétel, fiam, hogy hány sörnél tudsz megállni, hanem az, ha nem iszol egyet sem – jegyezte meg a plébános.
– Igaza van, atyám – bólintott bűnbánóan Gergő –, de azért megvallom, roppantul örvendek, hogy így alakultak a dolgok. Tudniillik…
– Anna ki nem állhatja a korhely alakokat – szólt közbe a plébános, kitalálva Gergő gondolatait.
– De hát akkor miért dolgozik éppen egy kocsmában? – csodálkozott az Almási fiú.
– Nem gondolod, hogy a kettő között összefüggés lehet? – kérdezett vissza az atya. – Éppen azért nem állhatja őket, mert mindennap dolga van velük, a munkája miatt. Úgyhogy nem ajánlom, hogy akár csak egyszer is kapatosan mutatkozz előtte, bárhogy is vonz a kísértés, mert akkor örökre elveszíted a rokonszenvét, ebben biztos vagyok.
Gergő még akkor is az atya szavain gondolkodott, amikor már a jó meleg dunna aladt feküdt. Elhatározta, hogy Nagyikának nem fog említést tenni az esti kiruccanásáról.
Másnap belevetette magát a vállalkozásba. Fel kellett mérnie, a nagyapja kikkel állt üzleti kapcsolatban, honnan rendelt anyagot, és más efféle nyomozás kötötte le az idejét. No persze, komoly nyomozásra nem volt szükség, a nagyapó üzleti könyvei és nagy, kockás füzetekben vezetett nyilvántartásai a legapróbb részletekig tartalmaztak mindent, amire Gergőnek szüksége volt. Az Almási fiú mégis elveszett néha az adatokban, ám ennek az volt az oka, hogy folyton Anna körül forogtak a gondolatai.
* * *
– Úgy látom, ez most sehogy sem akar sikerülni – korholta Gergőt Ábel. – Pedig ez idáig nagyon szépen sikerült minden munkadarab – tette hozzá mindjárt a begipszelt karú mátrafüredi asztalosmester, látván, hogy az Almási fiúnak lefelé görbül a szája széle.
Gergő nagyot sóhajtva szívta be a műhely forgácsszagú levegőjét, aztán szinte elejtette a szerszámokat, és leroskadt egy háromlábú székre:
– Azt mondom, tartsunk egy kis szünetet.
– Nekem mindegy – vonta meg a vállát Ábel, aztán ő is leült a gyalult deszkák alkotta kupacra. Megszokott mozdulattal az üstöke felé nyúlt, hogy megvakarja, de hamar feleszmélt, amikor a kemény gipsz nekikoppant a hasonlóan kemény fejének.
– A fene essen ebbe a micsodába! – fakadt ki bosszúsan. – Még mindig nem tudtam megszokni, pedig már két hete a kezemen van.
Gergő csak hallgatott, a cipője orrával a faforgácsot piszkálgatta, közben meg egyre csak sóhajtozott.
– Tán csak nem szerelem? – somolygott Ábel a bajusza alatt.
Gergő őszintén megdöbbent, és nagy hirtelenjében nem is tellett tőle más, mint egy őszinte beismerő vallomásnak is beillő kérdő mondat:
– Faluhelyen mindenki gondolatolvasó, vagy mi a csuda van?
Ábel mégiscsak megvakarta a fejét, immár azzal a kezével, amit nem borított gipsz, és szélesen mosolyogva így szólt:
– Nem olyan nehéz ám kitalálni…
