Gergő nem várt az első buszjáratra. Elindult inkább gyalog hazafelé. Úgy érezte, jót fog tenni egy kiadós séta a hajnali friss levegőn. Legalább végleg kitisztul a feje, mire hazaér.
A buszjegyet becsúsztatta a zsebébe. Elhatározta, hogy ha egyszer újra lesz tárcája, abban hordja majd, és amikor csak ránéz, mindig eszébe fog jutni ez a lidércnyomásos éjszaka.
Ahogy rótta az utcákat, egyre több emlék elevenedett meg benne a pár órája történtekről, és ez a folyamat azzal járt, hogy az Almási fiú egyre mélyebben szégyellte magát. Fogadkozott, hogy nincs az a kísértés, aminek ő még egyszer, csak egyetlen egyszer is engedne, és ha a munkatársai legközelebb kocsmába invitálják, akkor az ellenkező irányba fog elhaladni.
Amikor hazaért, megkönnyebbülve konstatálta, hogy sötét az Almási-ház minden ablaka. Halkan belopózott a szobájába, és először le akart rogyni az ágyára, de meggondolta magát. Attól tartott, ha egyszer vízszintesbe kerül, ágyúval sem tudják majd felébreszteni, márpedig röpke fél óra múlva indulnia kell dolgozni. Így hát ledobálta a ruháit, és vett egy hideg zuhanyt, aztán pedig munkába indult, mint más szokványos reggeleken, amikor délelőttös műszak várt rá.
Sejtette, hogy igen nehéz órákat fog átélni a fűrésztelepen. Megpróbált a lehető legjobban koncentrálni a gépek mellett, mert egyéb sem hiányzott volna most neki, mint egy munkahelyi baleset. Szerencsére a kollégái is észrevették, hogy nincs a legfittebb állapotban, ezért a maguk módján segítettek rajta.
– Na, mi a helyzet, Almási? Megint beütött a macskajaj? – vigyorgott Kemenes teli szájjal. – Na idefigyelj! Fogd azokat a deszkákat, és hordd át szépen a raktárba. Az való ma neked, nem a fűrészgép, mert a műszak végén esetleg kevesebb ujjad maradna, mint a viccbéli peches favágónak. Aztán majd nem lesz mivel fognod a poharat a Búfelejtőben.
A kollektíva hatalmas röhögéssel díjazta a rosszízű ugratást, ám Gergő egy szót sem szólt. Sőt, a lelke mélyén kicsit hálás is volt Kemenesnek, mert bár a deszkacipelés nem könnyű munka, de legalább nem is túl balesetveszélyes.
Valahogy túlélte a délelőttöt, aztán hazament, és ebéd után beledőlt az ágyába, ahonnan csak éjféltájt bújt elő. Az édesanyja még ébren volt, a konyhában foglalatoskodott valamivel, amikor Gergő kibotorkált.
– Látom, fárasztó napod volt, kisfiam…
– Az nem kifejezés – sóhajtott Gergő. – Tudod, egy határidős szállítmányra való anyagot kell legyártanunk, úgyhogy most iszonyú a hajtás – hazudta szemrebbenés nélkül, aztán megvacsorázott, és újból visszabújt az ágyába.
Másnap körbejárta a hivatalokat, és összeírta, mibe fog neki kerülni az összes személyi iratának pótlása. Nem lett vidám a kalkuláció végén; egyelőre fogalma sem volt, honnan tudná előteremteni a szükséges összeget. A szüleitől nem kérhetett kölcsön, a munkatársaitól pedig nem akart. Egyre csak várta a következő fizetésnapot, s közben azzal nyugtatta magát, hogy majd csak eszébe jut a megoldás. Nos, eszébe is jutott, de ez a megoldás később a lehető legrosszabbnak bizonyult…
Nyilván az is közrejátszott a történtekben, hogy a fizetésnapon a szokásosnál is több ugratást kellett a munkatársaitól elszenvednie. Dél körül már úgy érezte, a következő ízetlen tréfa után móresre tanítja majd a kollégáit, de aztán összeszorított foggal tűrt tovább. Viszont eszébe jutott valami, és elhatározta, hogy mégiscsak velük tart a Búfelejtőbe a műszak után. Meghallotta ugyanis, amikor a többiek a szokásos kártyacsatáról beszélnek, és Gergő úgy gondolta, a pénzük elnyerésével fog elégtételt venni a gúnyolódó társaság tagjain.
A délután tehát ott találta az Almási fiút a Búfelejtő egyik asztalánál, mégpedig egy ásványvizes palack társaságában. Később azonban úgy gondolta, ha valóban csak ásványvizet iszik egész idő alatt, akkor a többiek nem fogják bevenni a kártyapartiba, és így esélye sem lesz elégtételt vennie rajtuk. Nagyot sóhajtott, aztán rendelt egy üveg sört…
Az egy üveg sörből aztán több lett. Mert hiszen olyankor mindegy már. Csak az a lényeg, hogy odakerülhessen a kártyázók asztalához. Hogy bevegyék maguk közé. Hogy ő is számítson, őt is potenciális játékosként emlegessék.
Nos, ha így nézzük, akkor Almási Gergőnek bejött a számítása. Az egyik illető elindult hazafelé, ő pedig beülhetett a kártyaasztalhoz.
– Te vagy az osztó, mindig az új fiú oszt – tájékoztatta egy borízű hang, ő pedig készségesen el is osztotta a lapokat.
És aztán nem mert hinni a szemének. Sok-sok körön keresztül egyre csak nyert és nyert. Már olyan pénzhalmok tornyosultak előtte, hogy abból nemcsak a maga, de az összes rokona lakcímkártyáját és egyéb igazolványát könnyedén kifizethette volna.
Ám egyszer csak megszólalt ugyanaz a borízű hang:
– Sokat nyertél, most már illendő lenne valamit kérned a pultnál.
Almási Gergő szinte elszégyellte magát. Persze, persze! Illik meghívnia a társaságot egy rundóra. És miért ne tehetné? Pénze, mint a pelyva.
Odabotorkált a pulthoz, és szép sorban mindenkinek kikérte a kedvenc italát. Először az asztaltársakét, aztán a kibicekét, aztán a távolabb ülőkét, és végül még annak a svájcisapkás pasasnak is rendelt egy fröccsöt, aki épp akkor esett be a kocsma ajtaján, és akit ő még soha életében nem látott.
Egy idő múlva valahogy megfordult a lapjárás a kártyaasztalnál. Hogy ez mitől lehetett? Nehéz megmondani. Talán, mert Gergő már egyre homályosabban látta a lapokat. Talán, mert egyre vakmerőbben licitált. Talán, mert a társak most már egész másképp osztottak, mint a parti elején…
Amikor az Almási fiú legközelebb magára eszmélt, üres asztalt látott maga előtt. Már nem ült körülötte senki. Az egész helyiségben rajta kívül csupán a svájcisapkás férfi tartózkodott; a pultnál állt, és az utolsó nagyfröccsét kortyolgatta. Odakinn sötétedett. A raktárból a csapos felszólítása harsant:
– Fogyasszanak, uraim, záróra!
Gergő végigtapogatta a zsebeit, de egy huncut vas nem sok, annyit sem talált sehol. Ami egyedül a kezébe akadt, az a rendőrtől kapott buszjegy volt. Amit Gergő annak idején azért rakott zsebre, és azért nem használt fel soha, hogy amikor csak rápillant, eszébe jusson minden vétke, és legyen, ami kijózanítsa.
Hosszasan nézegette a kissé már gyűrött buszjegyet, aztán odabotorkált a pulthoz:
– Kaphatnék ezért még egy utolsó sört?
A csapos hosszasan vizslatta a buszjegyet, majd így válaszolt:
– Legfeljebb egy pikolóval. De ahogy elnézlek, jelen állapotodban annyi neked pont elég is lesz.
Gergő először felfortyant. Mit képzel magáról ez a szemtelen suhanc? Legfeljebb két-három évvel lehet idősebb, mint ő, és akkor letegezi, mint valami jöttment csavargót? Őt, a dolgozó embert?
De aztán nem szólt semmit. Megadóan legyintett: rendben, jöhet az a pikoló!
Egy hajtásra kiitta a poharát, és hazafelé indult. Már nem érdekelte, hány óra van, és ki lesz ébren a családi fészekben, amikor hazaér. Minden vágya az volt, hogy végre beledőlhessen az ágyába, és jól kialudhassa magát.
Nem emlékezett rá, hogyan, milyen utakon és mennyi idő alatt jutott haza. Egyszer csak arra eszmélt, hogy az édesapja hangját hallja:
– Mintha kicsit nehezen találtál volna bele a zárba, fiam…
Gergővel forgott és táncolt az előszoba, a fogason ide-oda lengtek a kabátok, és a csillár is minden pillanatban alászállni készült, mint valami repülő csészealj.
– Jóságos ég! – jött valahonnan messziről az édesanyja aggodalmas hangja. – Mi történt veled, kisfiam?
És az Almási család tagjai előtt többé nem volt titok, hogy Gergő és az alkohol szoros szövetséget kötöttek egymással.
