A fűrésztelep kapuja csikorogva záródott be a koszos ruhát viselő munkások mögött. Véget ért a műszak, beköszöntöttek a hétvégi szabadnapok; a megviselt és fáradt arcú férfiak a buszmegálló felé bandukoltak.
– Ez a mi formánk. Még augusztus huszadika is szombatra esik ebben az évben – morogta egyikük, és a földre köpött.
– Ne lázadj, Kemenes! – szólt rá a társa. – Manapság nem divat rebellisnek lenni, hamar végigvág a hatalom a hátadon, ha elégedetlenkedsz – jegyezte meg, aztán nagyot szívott a cigarettájából.
– Rabszolgák vagyunk, akárhogy is forgatjuk a dolgokat. Rabszolgák vagyunk, ez az igazság – nyilatkoztatta ki az Osváth nevezetű, aztán előreemelte a karját: – Ott a Búfelejtő, az való nekünk – mutatott az ócska téglabódéra, a szedett-vedett kocsmára, amely az út széli porfelhő mögött árválkodott.
Almási Gergő, történetünk legismertebb szereplője sanda pillantást vetett a kétes szórakoztatóipari létesítményre, aztán búcsúzkodni kezdett a többiektől. Tudta, hogy a kollégái most is, mint minden hétvégi műszak végén, bemennek a Búfelejtőbe, és isznak egy nagyot, ő azonban szokás szerint mihamarabb otthon akart lenni, és egy alapos zuhannyal maga mögött hagyni a mindennapi robotot. Kézfogásra nyújtotta a kezét a hozzá legközelebb álló felé, Kemenes azonban nem akarta elereszteni a feléje nyújtott jobbot:
– Mondd csak, te miért nem jössz velünk soha, Almási fiam? Tán büdös neked a társaságunk?
A hatvan felé járó ember olyan tüzes tekintettel nézett a szemébe, hogy Gergő hosszú másodpercekig nem is bírt válaszolni. Aztán lesütötte a szemét, és annyit szólt:
– Ugyan, ne hülyéskedjen már, András bácsi!
Erre a többiek is kapacitálni kezdték, és végül úgy érezte, ugyan miért is utasítaná vissza a társaságukat, ugyan miért ne inna meg ezekkel az emberekkel valamit, hiszen sorstársai. Már úgyis régóta azt érezte, hogy nem lenne szabad ennyire távolságtartóan viselkednie velük szemben.
– Én fizetek! – harsogta nem sokkal később, amikor a Búfelejtő söntéspultja előtt álltak.
– Sört ide, bort ide, te szép barna lány! – harsogta kedélyesen Osváth, pedig Anikó, a pultos lány történetesen szőke volt.
Körbeültek egy asztalt, és Almási Gergő elfogódottan tapasztalta, hogy minden tekintet rá szegeződik.
– Nem nagyon mesélsz magadról, te gyerek.
– Úgy kell minden szót kihúzni belőled.
– Közénk való vagy te egyáltalán?
Ilyen és hasonló mondatok röpködtek, Almási Gergő pedig ugyanebben a ritmusban kapkodta a fejét, és saját maga előtt is be kellett vallania, hogy ami egyébként nem sokszor történt meg vele az életben: most zavarban volt.
– Nagypapám asztalosmester, az ő ráhatása miatt vagyok köztetek – fogalmazott, így, tegező modorban, amit egyenként nem mert volna megengedni magának egyik munkatársával szemben sem, de most mintha hirtelen a fejébe szállt volna a sör… – Kicsi gyerekként megszerettette velem a fát, a kétkezi munkát, no meg nem utolsó sorban az… – itt kivárt egy kicsit, mielőtt kimondta volna… – az alkotást.
Nagy röhögés lett a jutalom, Osváth és Kemenes egymás vállát csapkodta:
– Az alkotást? Ez igen! Ez aztán a karrier! A fűrésztelepen aztán lehet alkotni!
Vad röhögésbe fulladt a közbeszólások sörszagú halmaza, és Almási Gergő úgy érezte, most fel kellene állnia, és elmennie innen. Nem az ő világa, nem az ő közege, ezek az emberek nem a barátai, semmit sem akar tőlük, sem megértést, sem odafigyelést, de még egyszerűen meghallgatást sem.
Aztán vad dühöt érzett, és engesztelhetetlen dac lett úrrá rajta. Mit tudják ezek, ki az ő nagyapja? Mit tudják ezek, ki miatt akart ő asztalosmester lenni? Mit tudják ezek, hogy ötvenhat után mit kellett átélnie szegény nagyapónak?
Nagyot kortyolt a sörösüvegből, és aztán, mintha csak törzsvendég lenne, szikáran és ellentmondást nem tűrően kiáltott oda a pultos lánynak:
– Pálinkát mindenkinek!
A pálinkarendelés nagyot dobott Almási Gergő ázsióján. Most már nem rajta, hanem vele nevetett a számító társaság.
– No, mesélj valamit a nagyapádról – kapacitálta Kemenes, mert úgy gondolta, ha a kölyök elérzékenyül, talán rendel még egy rundót. És a számítása be is vált; Gergőt annyira meghatotta a munkatársak érdeklődő hallgatása, hogy egyre-másra rendelte az újabb köröket. Nem vette észre, hogy az asztaltársaság nem azért volt csöndben, mert annyira érdekelte őket az elbeszélés. Sokkal inkább azért, mert hol egy pálinkáspoharat, hol egy sörösüveget emeltek a szájukhoz.
