Jó másfél óra múltán egyszer csak kinyílt a kórterem ajtaja, és Almási Károly azt láthatta, amint vele egykorú kollégája, Bálint lép be rajta, kezében papírlapot szorongatva. Hősünk szeme haragosan villant:
– Nocsak! Úgy döntöttél, mégsem vonod ki magad a közös misszió alól?
Bálint hirtelen nem tudta mire vélni a feddő szavakat.
– Mire célzol? – kérdezte szelíden, Károly azonban továbbra is szigorú maradt:
– Te is megkaptad tőlem az üres papírlapot a szerkesztőségben, nemde? Aztán nemhogy írtál volna rá valamit, hanem egyszerűen eltűntél. Mi tartott olyan sokáig, hogy egy negyed óra múltán sem kerültél elő? Elvégre nem azt kértem, hogy állíts össze egy vezércikket…
Bálint nagyot sóhajtott, tétován a kezében remegő papírlapra pillantott, aztán csöndesen így szólt:
– Félreértetted a helyzetet, Karcsikám. Nem bujdokoltam el, nem menekültem el, egyáltalán nem akartam magam kivonni a közös misszió alól. Sőt. Azt gondoltam, személyesen is részt akarok benne venni. Ehhez viszont először haza kellett rohannom.
– Nem értem – mondta Károly, immár jóval higgadtabban.
– Tudod, jó néhány évvel ezelőtt Laci írt nekem egy levelet – magyarázta Bálint. – Akkoriban történt, amikor majdnem elváltam a feleségemtől, de az a bizonyos levél és benne Laci szavai visszatereltek a helyes útra. Azóta is őrzöm ezt a levelet, gondoltam, felolvasom neki személyesen – mutatta fel a kissé már gyűrött papirost Bálint –, hadd tudja meg, mi mindent köszönhetek neki.
Károly fülig vörösödve nyújtotta a jobbját kollégája felé:
– Bocsáss meg az ingerültségemért, nem akartalak megbántani. Tudod, meglehetősen fáradt és kialvatlan vagyok – szabadkozott.
– Nem tesz semmit – motyogta amaz, majd tétován gyűrögetni kezdte a papírlapot, mintha az nem lenne amúgy is eléggé viseltes.
Károly tapintatosan megjegyezte:
– Ha akarod, kimegyek, amíg felolvasod neki…
– Igazán nem szükséges – csóválta a fejét Bálint. – Nincs benne semmi titok. – Azzal a betegágy mellé ült, megköszörülte a torkát, és belekezdett:
„Kedves barátom! A legnagyobb őrültséget készülsz elkövetni, amit férfiember elkövethet. El akarod dobni magadtól a másik feledet. Tudod, szerintem a legszebb magyar szó a feleség. Talán kifejezőbb, mint bármely másik szavunk. Hiszen azt fogalmazza meg, hogy a hitvesünk a másik felünk. És azt még az első osztályos gyerek is tudja, hogy valaminek nem lehet három fele, csakis kettő. Miért nem érted hát meg eme gyönyörű szó üzenetét?
A legszebb ajándék, amit ebben a földi életben mi, férfiak kaphatunk, egy szerető hitves. Te pedig most be akarod zárni a szívedet a hitvesed szeretete előtt? Önző és buta módon le akarsz mondani a legszebb ajándékról, ami csakis a tiéd? Miféle élet várhat rád utána? Elgondolkodtál már rajta? Szeretet, megbecsülés és asszonyi gondoskodás nélkül akarod tengetni a napjaidat?”
Bálint még ennyi év után is egyre nagyobb megindultsággal olvasta a levelet, s amikor befejezte, fölemelte a fejét, és így szólt:
– Jelentem: elgondolkodtam rajta, Lacikám, és szeretném újból megköszönni a szavaidat.
Hosszas csönd telepedett a kórteremre. Almási Károly az ablaknál állt, a messzeségbe révedt, s mindenféle érzelmek kavarogtak a lelkében.
Bálint nemsokára mellé lépett, s halkan sóhajtva, lemondóan megjegyezte:
– Sajnos, úgy tűnik, semmi hatás.
Károly némán bólintott. Neki már volt alkalma megszokni ezt az érzést. Volt alkalma megszokni a megszokhatatlant, hogy a barátjuk, aki világéletében oly élénk, impulzív és beszédes volt, most valami messzi, néma tájon bolyong egyedül.
A következő pillanatban kissé rekedtes, méltatlankodó hang hallatszott a hátuk mögül:
– No mi az, ti enyves kezű himpellérek? Le akarjátok nyúlni a legjobb írásaimat?
A két kolléga egyszerre perdült meg a sarkán, aztán szinte odarohantak a betegágyhoz.
– Hála az Égnek, hogy végre hallhatjuk a hangodat! – örömködött Károly.
– Bevallom, én még ledorongolásnak soha nem örültem így – csatlakozott Bálint is, mire a beteg halványan elmosolyodott:
– Azt hiszem, legközelebb nem vonulok kórházba, hogy ezt megtehessem, hiszen a szerkesztőségben sokkal kényelmesebb körülmények között dorongolhatlak le.
– Ezek szerint pontosan tudod, hogy hol vagy és mi történt veled? – lelkendezett tovább Bálint.
– Pontosan tudom, hogy hol vagyok, bár a kórterem számát nem tudnám megmondani – próbált viccelődni a beteg –, és azt is tudom, mi történt velem: nekem jött egy tonnányi vas, és az volt ráírva, hogy taxi.
– Az elmúlt órák történéseit tekintve ez örvendetes fejlemény, Lacikám – jegyezte meg Károly, majd attól tartva, hogy kollégája félreérti a szavait, nyomban hozzátette: – mármint az, hogy visszanyerted az emlékezetedet. Tudod, az orvosok nem zárták ki annak lehetőségét sem, hogy esetleg… – Itt elhallgatott, mert úgy vélte, talán jobb ki sem mondani, milyen perspektívákat festettek le a doktor urak nem is olyan rég. – Jut eszembe, szólnunk kéne az orvosoknak, vizsgáljanak meg, most, hogy magadhoz tértél.
Bálintra nézett, aki elértette a célzást, és elindult, hogy tájékoztassa az ügyeletes orvost a fejleményekről, ezáltal tapintatosan magukra hagyva kollégáit.
Amikor becsukódott az ajtó, Károly óvatosan megkérdezte:
– Mondd csak, Lacikám, nem akarod, hogy értesítsük a fiadat arról, ami veled történt?
A beteg arca most először komorult el, amióta eszméletére ébredt:
– Eszetekbe ne jusson – felelte, és bár egyelőre gyönge és elhaló hangon beszélt, mégis érezni lehetett szavai mögött a sziklaszilárd elvárást és határozottságot. Aztán újból elmosolyodott, a tekintete a távolba révedt, és így szólt:
– A kölyök talán épp ebben a percben van úton az óceán felé. – Azzal újra Károly felé fordult, és megkérdezte: – Karcsikám, tudod te egyáltalán, milyen az óceán? – De nem is várt választ. A feje újra a párnára hanyatlott, behunyta a szemeit, és így folytatta: – Napközben még ráragyog a nap, de éjjel a part lehűl, hiába sugározzák a kövek a napközben magukba zárt fény reszkető melegét. A tejködnél fehérebben tör fel a pára, néha a reggeli napsugár egy-egy csíkban, mint a habfüggönyt az éles penge, felhasítja, hogy kivillanhasson egy simogatás, vagy egy ölelés emléke, aztán bezárul újra a fodrozódó, hömpölygő hullámzó sós vattacukor-szerű ködpára, és ahogy lerakódik az arcodra, és a sziklák tövéből a porlasztónál finomabban felspriccelt víz megül rajtad, és megdidergeti a bőrödet, a könnyek sójának édes mérge mélyet szánt végig a lelkeden.
Elhallgatott, újra kinyitotta a szemét, a kollégája felé fordult, és megkérdezte:
– Most mondd meg, Karcsikám, ebben a szent pillanatban akarnád, hogy megcsörrenjen a telefonod, és egy távoli, ismeretlen hang azt közölje veled, hogy az édesapád a kórházban fekszik, élet-halál közt lebegve?
– Nem – csóválta meg a fejét elgondolkodva Károly –, azt hiszem, nem akarnám.
– Na látod – nyugtázta a beteg. – Nincs nekem senkim már az égkerek világon a fiún kívül. Iszonyú sokat gürcöltem, hogy valóra válthassam az álmait, és világot láthasson, és odaát tanulhasson, az óceán partján. Nem fogom csak azért hazarendelni, hogy üldögéljen az ágyam mellett szomorkodva, amikor úgysem tud segíteni rajtam. Azzal tud segíteni rajtam, ha beváltja a reményt és beteljesíti az álmait, ott messze, az óceán partján. Mert a reményt és az álmait senki sem veheti el az embertől. Még egy tonna vas sem, amire az van írva: taxi. – Azzal megint behunyta a szemét, és a következő percben már aludt is; álmaiban talán a fiát látva, az óceán partjának tejfehér vízpáráján keresztül.
