A két kolléga nyomban szedelőzködni kezdett, s elindultak a kórházba barátjukhoz. Amikor kocsiba ültek, Konrád megjegyezte:
– Erről Lacira ismerek…
– Mire gondolsz? – kérdezte Károly.
– Nincs tíz perce, hogy azt javasoltad, hívjuk magunk közé harmadiknak, most mégis mi megyünk hozzá a kórházba. Mindig is ő határozta meg, hogy hol találkozzunk – felelte keserűen Konrád, majd mielőtt beindította volna a motort, odafordult az útitársához: – Nem akarsz vezetni, Karcsi? Mégiscsak jobban kiismered magad a városban. Én azt sem tudom, melyik kórház felé induljak.
– Majd mutatom az utat – ajánlotta Károly. – Túlságosan ideges vagyok most ahhoz, hogy idegen autóval ismerkedjem.
Amikor megérkeztek a baleseti sebészetre, Konrád régi ismerőst fedezett fel a folyosón, mégpedig a szerkesztőségi titkár személyében:
– Csókolom a kezét, Marika! – köszöntötte vegyes érzelmekkel. – Igazán sajnálom, hogy annyi év után ilyen szomorú apropóból kell találkoznunk.
– Mi van Lacival? – vette át türelmetlenül a szót Károly? – Lehet már tudni valamit az állapotáról?
– Még mindig a műtőben fekszik – felelte a titkárnő.
– Hogy történt a baleset?
– Egy taxisofőr nem adta meg neki az elsőbbséget, és oldalról belehajtott, felborítva a kocsiját. Ennyit tudok, de ezt is a saját hírszerkesztőnk elbeszéléséből – újságolta Marika, aztán elképedve nézte, hogy a két meglett férfi szinte egyszerre rogy le a rideg kórházi folyosó egy-egy székére.
– Ez elképesztő – csóválta a fejét hitetlenkedve Károly, majd rövid magyarázattal szolgált a kolléganőjének: – Tudja, egy fél órával ezelőtt még egy közös kalandunkon nosztalgiáztunk, amikor is, Lacival együtt, hárman ültünk egy taxiban, sokkal vidámabb körülmények között…
A várakozás idegtépő percei, sőt, negyed órái következtek, végül azonban kitolták a műtőből a beteget, akire alig ismertek rá a kollégái, annyi kötés és véraláfutás borította az arcát.
– Nem szolgálhatok jó hírekkel – informálta őket az orvos. – Bár sikerült stabilizálni az állapotát, az sajnos még nem mondható el, hogy száz százalékos bizonyossággal túl van az életveszélyen.
Újabb várakozás következett a folyosón, de rövidesen magára maradt a két férfi, mert a titkárnőnek halaszthatatlan dolga akadt, s mennie kellett. Konrád később meg is kérdezte:
– Mondd, Karcsi, hogy lehet az, hogy csak mi ketten ülünk itt? Úgy emlékszem, Lacinak van egy kisfia. Őt nem értesítette senki?
– Az a kisfiú időközben szép szál fiatalemberré serdült – felelte Károly. – Nemrég utazott el a tengerentúlra egy tanulmányi kirándulás keretében. Szerintem még nem is tud a történtekről.
Almási Károly később a barátját is elküldte, mondván, menjen csak nyugodtan, végezze a munkáját, itt egyelőre úgysem segíthet semmit.
– Én azonban maradok – jelentette ki. – Nem tudni, mikor tér magához Laci, de szeretném, ha lenne legalább egyetlen ismerős a közelében, ha ez megtörténik.
Konrád vonakodott egy darabig, de aztán belátta, valóban nem tölthet további órákat a kórházban, így hát fölemelkedett a kényelmetlen műanyag székről, és búcsúzni kezdett:
– Azért majd mondd meg neki, hogy itt voltam, és feltétlenül add át számára a jókívánságaimat – kötötte barátja lelkére.
– Úgy lesz, Konrád, átadom – ígérte meg Károly, s a várakozás további órái során azért imádkozott, hogy ezt valóban meg is tehesse.
Végül aztán kinyílt a kórterem ajtaja, és egy biztatóan mosolygó nővérke jött ki rajta:
– Magához tért a kollégája. Ha gondolja, bemehet hozzá egy kicsit – közölte a jó hírt.
Almási Károly izgatottan besietett a kórterembe, ám az izgatottsága hamar átváltozott valamiféle szorongással teli, aggodalmas együttérzéssé. A kötések és ragtapaszok mögött ugyan felismerte a kollégáját, de amint a szemébe nézett, konstatálta, hogy beteg barátja viszont egyáltalán nem ismeri fel őt.
– Szervusz, Lacikám – köszönt csöndesen, de semmi reakció nem érkezett. Csak a műszerek pittyegtek monoton ritmusban.
– Képzeld, nemrég még Konrád is itt volt – folytatta Almási Károly. – Azt mondta, feltétlenül adjam át neked a jókívánságait.
Aztán elhallgatott. Sutának és üresnek érezte a szavait.
Megfogta a barátja kezét, s közben fölé hajolt, hogy a tekintetét keresse, de egyelőre üres maradt az a tekintet, s a beteg kisvártatva lehunyta a szemét.
– Úgy látszik, még sincs még itt az ideje – szólalt meg váratlanul a háta mögött a nővér. – Talán majd holnap – tette hozzá biztatólag.
Károly mi egyebet tehetett, hazaindult. Fáradtnak és elcsigázottnak érezte magát, s családja körében remélt némi vigaszt a szomorúságára.
Másnap azonban újra bement a kórházba, és bár ekkor már élénkebbnek mutatkozott a barátja, jól látszott a szeméből, hogy még mindig nem ismeri fel őt. Az orvosok úgy nyilatkoztak, ilyenkor természetes az emlékezetvesztés, azonban azt, hogy milyen fokú lesz és meddig fog tartani, egyelőre nem lehet tudni.
– Az is elképzelhető, hogy sosem tér vissza az emlékezete? – érdeklődött Károly, mire egy „sajnos, nem lehet kizárni” volt a válasz.
Hősünk letelepedett a kórházi ágy mellé, megfogta a barátja kezét, s közben újra és újra maga elé idézte az együtt töltött órákat a szerkesztőségben, a közös vidéki riportkörutakat, s minden kedves emléket, ami éppen eszébe jutott.
Arra eszmélt föl, hogy a nővér a vállát rázogatja:
– Menjen haza nyugodtan, itt jó kezekben van a kollégája. Biztosan várja már magát a családja, meg a munkája.
– Szabadúszó vagyok, magam osztom be a munkaidőmet – felelte szelíden Károly –, a családom pedig megérti, hogy most itt a helyem.
Aztán mégis eszébe jutott valami, és indulni készült. De nem haza, hanem egyenesen be, a szerkesztőségbe.
A kollégái először értetlenül nézték, amint üres papírlapokat oszt ki közöttük, ám csakhamar megérkezett a magyarázat:
– Írjátok le mindannyian, hogy ha csak egyvalamit mondhatnátok Lacinak a kórházi ágya mellett, hogyan szólna az a mondat.
A kollégák szófogadóan bólintottak; egyesek azonnal körmölni kezdtek, mások egyelőre a ceruzájuk végét rágták, de negyed óra múltán szép kis paksaméta állt össze a papírlapokból.
Almási Károly visszasietett a kórházba, újra letelepedett a barátja ágya mellé, majd lapozni kezdte a nemrégiben összeállított dossziét, s közben hangosan felolvasta a kollégák feljegyzéseit, pontosan úgy hangsúlyozva, mint aki biztos benne, hogy Laci hallja és érti a szavait:
– Géza üzeni a sportrovattól: „Megígérted, hogy az utolsó bajnoki fordulót együtt nézzük meg, úgyhogy foglalom a helyedet a stadionban.” Frici egy kérdést fogalmazott meg: „Ki fogja nekem elmagyarázni a világpolitikai helyzetet, ha te sokáig elmaradsz?” Mancika üzenete egyszerre közvetlen és hivatalos: „Kedves bókjaira a jövőben is igényt tartok, László!” Péter, mint mindig, most is spórolt a betűkkel, mindössze két szót írt: „Hiányzol, öregfiú”.
Amikor az utolsó papírlap is átfordult a dossziéban, Almási Károly reménykedve fölpillantott, de szomorúan kellett látnia, hogy a beteg üres tekintettel bámulja a mennyezetet, s nem jutnak el hozzá a kollégái üzenetei.
