Almási Károly egy szép májusi délutánon Debrecen főterén korzózva összefutott egy rég nem látott kollégájával.
– Szervusz, Konrád! Hát téged is lehet néha itthon látni? – kérdezte, mert a hajdani munkatársa évekkel ezelőtt a fővárosba költözött.
– Szervusz, Karcsikám! – örült meg a másik is. – Egy színházi előadás és egy kiállítás erejéig látogattam haza, holnap már indulok is vissza Pestre – magyarázta, majd karon fogta Károlyt: – Gyere, üljünk le az Aranybika teraszán, igyunk meg egy kávét, és szívjunk el egy jó szivart, mint a régi szép időkben.
– No, ebből nekem csak a leülés fog menni – felelte Károly. – Tudod, néhány éve volt egy infarktusom, azóta se kávé, se szivar, de még csak cigaretta sem.
Konrád elhűlve hallgatta régi barátja szavait:
– Micsoda? Infarktusod? Ilyen fiatalon? – csóválgatta a fejét. – A sok stressz, Karcsikám, a sok stressz! Mondtam én neked már akkoriban is, hogy lassíts kicsit a tempón, emlékszel? – kérdezte, ám a választ meg sem várva biztatólag megveregette kollégája vállát: – Különben egész jó színben vagy, semmit sem fogott rajtad az idő. No, gyere, egy üdítőre azért meghívlak, ha már ilyen egészséges életvitelre adtad a fejed, mellesleg nagyon helyesen! – emelte fel a mutatóujját, majd szinte vonszolni kezdte kollégáját az árnyékos terasz irányába.
Almási Károly elmosolyodott magában: „No, ez a Konrád semmit sem változott. És még ő mondta nekem, hogy lassítsak a tempón!”
Pár perccel később már egy habos kávé és egy hideg üdítő társaságában ültek, és figyelték a főtér forgatagát. Konrád eleinte tapintatból nem húzta elő a szivartárcáját, de aztán nem bírta leküzdeni a vágyat:
– Ne haragudj, Karesz, de én rágyújtok – szabadkozott. – Tudod, a kávé nekem szivar nélkül olyan, mint a…
– Gyújts rá nyugodtan, mások füstje nem zavar – mondta Károly. – No de mesélj! Mi újság veled? Min dolgozol most a kies székesfővárosban?
Konrád hátradőlt, kifújta a füstöt, és büszkén mesélte:
– Arany életem van, Karcsikám, arany életem! Azt csinálhatom, amit szeretek. Színházba, kiállításokra, tárlatokra járok, aztán megírom az élményeimet. Most is azért vagyok itthon, hogy megtekintsem az új zenés darab esti bemutatóját a Csokonai Színházban, a délelőttöt pedig egy igazán színvonalas kiállítóteremben töltöttem. És mindezt a cég fizeti, az útiköltségtől kezdve a belépőjegyekig! – tette hozzá nevetve. – Hát nem gyönyörű az élet?
– Igen, emlékszem, mindig is erre vágytál, erről ábrándoztál – bólintott Károly. – Örülök, hogy ha nagy sokára is, de sikerült elérni a célodat.
Konrád eregetett néhány füstkarikát, aztán – hogy némileg árnyalja a jó soráról elzengett hőskölteményt – hozzátette:
– No, azért nem fenékig tejfel az élet. Képzeld, a szerkesztőségben nekem kell foglalkoznom a gyakornokokkal – újságolta, s közben gondterhelten összeráncolta a homlokát. – Komolyan mondom, ez a szakma mára úgy felhígult, hogy az elképesztő. Ezek az ifjoncok azt képzelik magukról, hogy ha le bírnak írni egyetlen kerek mondatot, akkor ők már újságírók. És tudod, mit nem értek, Karcsikám? Manapság már minden valamirevaló szövegszerkesztőben rendelkezésre állnak a legfejlettebb helyesírás-ellenőrző programok. Egyetlen gombnyomás, és a számítógép jelzi, ha valahol hibáztunk, nem igaz? No de akkor hogyan fordulhat elő, hogy ezek a mai fiatalok, akik hamarabb tanulták meg a számítógép önálló használatát, mint a csörgőét vagy a cumisüvegét, mégis képesek ilyen botrányos írásokat kiadni a kezük alól?… A múltkor az egyik suhanc leadott nekem egy kétflekkes cikket, és úgy hidd el, ahogy mondom: egyetlen egy vessző sem szerepelt a csudás irományban. Egyetlen egy sem! – háborgott Konrád.
Almási Károly ismét csak elmosolyodott. Konrádnak mindig is vesszőparipája volt a helyesírás, annak idején nem átallott a Magyar Helyesírási Tanácsadó Szótárral a kollégái fejére koppintani, ha a legkisebb hibát találta az írásaikban.
– Amiért különösen dühös vagyok – folytatta Konrád –, az az a sajnálatos tény, hogy sokan közülük a legősibb, legszebb magyar szavak ragozásával sincsenek tisztában. Ott van például a „férfi” szó. A „férj” és a „fiú” összetételéből keletkezett, a „férjfiú” pedig hiába rövidült az idők során „férfi” alakká, mégis mély hangrendűnek számít. Eszerint is kellene ragozni. Tehát nem „férfivel” és „férfinek”, hanem „férfival” és „férfinak”. Most őszintén: mi olyan bonyolult ebben, amit ne lehetne megérteni? – tette fel költői kérdését Konrád. – Csak arra kell gondolni: mi is ennek a szónak a többesszáma? Talán „férfiek”? Nem: „férfiak”! És olyat mondunk-e, hogy egy személy vagy egy cselekedet módfelett „férfies”?… Nem mondunk. A „férfias” jelzőt használjuk.
Almási Károly elmosolyodott:
– Te most tulajdonképpen az élményeidről beszélsz, vagy nekem tartasz helyesírási oktatást?
– Ugyan már, neked nincs szükséged ilyesfajta oktatásra, mindig is kitűnő volt a helyesírásod – hízelgett Konrád, majd immár valóban átváltott a nyelvészeti témáról a hajdani élményekre:
– Emlékszel még, amikor a nagyothalló taxisofőrrel vitettük ki magunkat riportra? – faggatta kollégáját, Károly azonban egyelőre értetlenül meredt rá:
– Miféle nagyothalló taxisofőrről beszélsz? – kérdezett vissza. – Nem értem. Akinek baj van a hallásával, az még úrvezető sem lehet, nemhogy hivatásos sofőr.
– Jaj, hát nem szó szerint értettem. A fickó afféle alkalmi nagyothalló volt – magyarázta Konrád. – Nem emlékszel? A Sziklához akartuk vitetni magunkat, ő azonban elértette a címet, és elindult velünk az ellenkező irányba, a külvárosi Szikgáthoz. Csodálkoztunk is, nem tudtuk mire vélni ezt az igen nagynak ígérkező kerülőt, de sokáig egyetlen szóval sem tudtuk figyelmeztetni, annyira nevettünk… Ki is volt a harmadik kolléga, aki velünk volt? – vakargatta a fejét Konrád.
Károly szélesen elmosolyodott, ugyanis e percben már tudta, melyik esetre céloz a barátja:
– Emlékszem már! – kiáltott fel. – Spiller Laci volt velünk, ő ült elöl, és a bajusza alatt azt dörmögte, hogy szép kis városnéző körút ígérkezik, mire mi hátul elkezdtünk vihogni. És ez pillanatokon belül csak fokozódott, mert a taxis is meghallotta a megjegyzést, és érdeklődött, hogy mire céloz a barátunk. Erre Laci kijelentette: „semmi, semmi, csak tudok egy rövidebb utat Hajdúböszörmény felé”, és innentől kezdve – nem tudok jobb szót rá – mind a hárman úgy röhögtünk, hogy már csak a Debrecen határát jelző táblánál voltunk képesek felvilágosítani a derék taxist, hogy egész végig rossz irányba haladt.
– Na ugye, hogy emlékszel! – harsogta diadalmasan Konrád. – Hát lehet az ilyesmit elfelejteni? – Majd nosztalgikusan megjegyezte: – Hej, a drága jó Spiller Laci… Mindig is szerettem a humorát. Mellette aztán egy percig sem unatkozhatott az ember. Mesélte neked, hogyan tudósított annak idején a barcelonai olimpiáról?
– Szerintem nem él olyan zsurnaliszta az országban, aki ne tudná, hogyan vesztette el Barcelonában az újságíró igazolványát Spiller Laci, és aztán hogyan jutott be minden helyszínre a debreceni összvonalas buszbérlete felmutatásával – felelte Károly. – Azt mondta, csupán határozott fellépés és magabiztos mosoly kérdése volt az egész, és hát, ismerjük el, Spiller Laci sohasem volt híján ezen képességeknek.
– Mi van vele mostanában? – kérdezte Konrád. – Őt sem láttam már ezer éve.
– Ha akarod, megbeszélek vele egy időpontot, és akkor hármasban folytathatjuk a régi szép idők felidézését – ajánlotta fel Károly, majd barátja lelkes bólintása nyomán elővette a telefonját. Kisvártatva azonban így szólt:
– Nem kapcsolható. Ezt nem igazán értem. Úgy tudom, a szerkesztőségben kellene lennie. No, felhívom a központi számot – mondta, ám a következő telefonbeszélgetés során egyre sápadtabb lett. Végül, amikor letette a készüléket, elhaló hangon, döbbenten közölte a barátjával:
– Laci nemrég autóbalesetet szenvedett. Ezekben a percekben is a műtőasztalon fekszik, az orvosok az életéért küzdenek…
