Egyelőre nem derülhetett ki, mi az a gond, amit Lali már a „sokkal nagyobb” kategóriába sorolna, ugyanis ekkor hazaérkezett a családfő. Gyanútlanul nyitott be a bejárati ajtón, aztán roppantmód elcsodálkozott, hogy gimnazista ikrei olyan izgatottan szaladnak elé, amire kisiskolás koruk óta nem volt példa.
– Nocsak, mi történt, csemetéim? Mitől vagytok ennyire bezsongva? – kérdezte rosszat sejtve.
– Már csak te segíthetsz rajtunk, apa! – hangzott Hugi csöppet sem megnyugtató és igen titokzatos felelete.
– Belekeveredtünk egy nagyon szomorú helyzetbe, mégpedig egy újságíróval kapcsolatban – magyarázta Öcsi. – Kihez is fordulhatnánk, ha nem egy újságíróhoz?
– No, ebből egyelőre egy szót sem értek, úgyhogy legyetek szívesek töviről-hegyire elmesélni mindent – jött az atyai utasítás.
A gyerekek így is cselekedtek, szép sorjában előadták a történteket, amiknek illusztrációjaként édesapjuk kezébe nyomták a Harsona legújabb számát.
Amikor Almási Károly végigolvasta a cikket, elvörösödött, és rögtön a telefonja után nyúlt.
– Ismerem én ezt a Kiss Pált, a mi szerkesztőségünkben is gyakornokoskodott egy ideig, aztán szabadúszó lett belőle – tárcsázta idegesen a számot. – Na, azt nem fogja zsebre tenni, amit most kap tőlem.
A következő percben a gyerekek tanúi lehettek, amint a családfő haragosan leteremti a vonal túlvégén jelentkező illetőt, de aztán fokozatosan megenyhül, sőt, sűrű elnézéskérések közepette magyarázkodásba fog.
– Nem is értem, hogyan tudott ilyesmit feltételezni rólam Karcsi bácsi – hallatszott ki a készülékből egy sértődött hang. – A Kiss Pál azért nem kifejezetten ritka név. Miért gondolta, hogy éppen én vagyok az, aki ezt az etikátlanságot elkövette?
– Ne haragudj, borzasztó félreértés történt – szabadkozott Almási Károly, immár őszintén megbánva, hogy hirtelen felindultságában szinte rárontott az éteren keresztül fiatal kollégájára, de amaz nem sok jelét mutatta az enyhülésnek, legalábbis erre utalt a búcsúzóul megeresztett pikírt megjegyzése:
– És azt a jó tanácsot adom Karcsi bá’-nak, hogy ne hívja fel a Kispál és a Borz zenekart sem, mert nyilvánvalóan nekik sincs semmi közük ehhez a galádsághoz. Máshol kell a bűnöst keresni. Talán az Egyetemi Harsona szerkesztőségében. – Azzal durcásan letette a telefont.
Immár öten tartózkodtak a nappaliban, akiknek súlyos elszámolnivalójuk volt Kiss Pállal, mármint a valódi tettessel.
– Remélem, máskor kétszer is meggondoljátok, kivel álltok szóba villáminterjú ürügyén – dohogott még mindig Almási Károly. – Egyáltalán hogyan jutott eszetekbe, hogy a nyílt utcán, gyakorlatilag futtában nyilatkozzatok az ügyről?
– Miért kellett volna gyanakodnunk, apa? Hiszen felmutatta az újságíró-igazolványát – mentegetőzött Hugi, és csakhamar Panni is csatlakozott hozzá:
– A mi szemünk előtt csak az lebegett, hogy egy cikk jó hírverés lehet az állatmenhely ügyének, és sok embert buzdíthat adakozásra.
– No hiszen – csóválgatta a fejét Lali, és még mindig vörös volt az arca a tehetetlen dühtől. – Igaza van Karcsi bácsinak. Ennek a Kiss Pálnak a szeme sem állt jól. Megmondtam én már ezt nektek akkor is! Megmondtam vagy nem mondtam meg? – fordult Öcsihez, de ő igyekezett kerülni a tekintetét, és a többiekhez szólva figyelmeztetőleg felemelte a mutatóujját:
– Azért ne legyünk igazságtalanok önmagunkkal sem. Mi megtettük, amit megtehettünk. Elkértük az igazolványát, megkérdeztük a nevét… Jóhiszeműen jártunk el, és nem tehetünk róla, hogy ilyen csúnyán visszaélt a történetünkkel.
– Igazad van, fiam – enyhült meg a családfő is, és lopva elismerő pillantást vetett legkisebb fiára. „Milyen higgadt és megfontolt!” – gondolta magában, aztán eszébe jutott az apai nagyapja. „Hála Istennek Öcsi az ő nyugodt természetét örökölte.” – No, gyerekek – mondta immár fennhangon –, valóban kár rágódni a történteken, inkább azon gondolkozzunk el, mit tehetnénk jelen helyzetben.
– Igazából mi Karcsi bácsitól várnánk valamilyen ötletet – szólt közbe Panni.
– Mégiscsak te vagy az újságíró a családban – csatlakozott Hugi is, hízelegve hozzátéve: – Nem is akármilyen tapasztalattal a hátad mögött.
– El is mondom szép sorjában, hogy milyen lehetőségek állnak előttetek – bólintott Almási Károly –, már ha nem szóltok folyton közbe… Nos, ilyen esetekben az egyik lehetőség az, hogy az ember, úgymond, még nagyobb botrányt csinál. Azaz helyreigazítást követel, és kikéri magának az etikátlan eljárást.
– Nem hiszem, hogy a botrány szítása lenne a célunk – jegyezte meg Öcsi.
– A következő lehetőség, hogy az ember szépen csendben marad, és hagyja elülni a botrányt, merthogy az így csillapulhat le a leghamarabb – folytatta a tapasztalt zsurnaliszta. – Ez viszont azzal jár, hogy az olvasók előtt úgy tűnik fel a dolog, mintha a cikk a hozzájárulásotokkal született volna meg ebben a formában. Hallgatás – beleegyezés, ahogy mondani szokták.
– Ez pláne nem célunk – szólalt meg ismét Öcsi, aztán reménykedve hozzátette: – Van egy olyan sejtésem, hogy egy harmadik változattal is előállsz, apa, és számunkra az lesz a megfelelő.
A családfő elmosolyodott:
– Fején találtad a szöget, fiam. Azt javaslom, most szépen szedelőzködjünk mindannyian, és tegyünk látogatást a Harsona szerkesztőségében…
Az egyetemi lap főszerkesztője kitörő örömmel fogadta a kis csapatot az irodájában, élükön persze Almási Károllyal:
– Karesz! Öreg cimbora! Ezer éve nem láttalak! – karolta át mosolyogva, s csak akkor hagyott alább a lelkesedése, amikor régi kollégája megszólalt:
– Nos, magam is örülök, hogy látlak, Gézukám. Bárcsak ne ilyen apropóból került volna sor a találkozásunkra! – Azzal szép sorjában elmesélte a történteket, amiknek minden egyes pontját megerősítették a gyerekek, s közben nem tudták eldönteni, a főszerkesztőnek vajon a szégyen vagy a düh változtatta skarlátvörös színűre az ábrázatát.
– Haladéktalanul kiköszörüljük a csorbát! – fogadkozott nekihevülten. – Én magam fogok veletek interjút készíteni a következő számban, és biztosítalak róla titeket, hogy semmilyen adat sem marad ki a cikkből, ami az állatmenhelyre vonatkozik. Ez a Kiss Pál nevű himpellér pedig ezek után egy apróhirdetést sem jelentethet meg a Harsonában, efelől kezeskedem!
Az öttagú társaság a látogatás végeztével mosolyogva lépett ki a szerkesztőség épületéből:
– Látjátok, mégis csak győzött az igazság – jegyezte meg boldogan Panni –, a Harsona végül épp olyan hírverést fog csapni a nemes ügynek, amilyet az megérdemel.
