Amint hazafelé bandukoltak, egyszer csak melléjük szegődött egy posztókabátos, színes sálat viselő fiatalember:
– Várjatok egy kicsit, gyerekek!
Amikor pedig Öcsiék megfordultak, nyomban be is mutatkozott:
– Kiss Pál vagyok, én is ott voltam a főtéren – magyarázta. – Nagyjából sejtem, mi történhetett, de azért megtennétek, hogy pár szóban elmondjátok a sztorit?
Lali gyanakodva fürkészte a nem túl bizalomgerjesztő idegen arcát:
– Nem nagyon érünk most rá sztorikat mesélni – jelentette ki ridegen. – Be kell vinnünk az összegyűjtött adományt az állatmenhelyre.
A többiek egyetértőleg bólogattak, Hugi pedig még hozzátette:
– Különben is, most mondtad, hogy ott voltál a főtéren. Akkor pedig tudhatod, mi történt.
– Jaj, ne legyetek már ennyire szigorúak! – kiáltott fel a fiatalember, azzal benyúlt a belső zsebébe, és egy jegyzetfüzetet halászott elő: – Újságíró vagyok. Szeretnék tudósítást írni az eseményekről. Ez még akár nektek is a hasznotokra válhat.
Panni elmosolyodott:
– Újságíró vagy? Hát miért nem ezzel kezdted? Tudod, a fizimiskád alapján arra tippeltem, hogy egyetemista vagy – mondta incselkedve, majd nevetve hozzátette: – De ha a sáladat vesszük alapul, akár még egy meg nem értett költőnek vagy festőművésznek is nézhettelek volna.
Kiss Pál némileg zavarba jött, nem is szólt egy szót sem, csak vigyorgott, mint a vadalma. Laliból viszont, aki csöppet sem enyhült meg, továbbra is ömlött a szó:
– Mi az, hogy a „hasznotokra válhat”? – idézte az imént elhangzott megfogalmazást sértődötten. – Mi nem a saját hasznunkra tevékenykedünk. Az állatmenhelynek gyűjtöttünk adományokat, és oda is fogjuk adni nekik az utolsó fillérig.
Kiss Pál megadóan széttárta a karját, és így szólt:
– Rendben, igazad van. Azt javaslom, kezdjük újból az egészet – azzal megint a belső zsebébe nyúlt, és elővett egy igazolványt: – Szervusztok! Kiss Pál vagyok, újságíró gyakornok, az Egyetemi Harsona munkatársa. Szeretnék tudósítást írni az adománygyűjtő akciótokról.
– No, így már mindjárt más – enyhült meg végül Lali is, aztán a négy fiatal egymás szavába vágva ecsetelte az elmúlt napok történéseit. Beszéltek a házalásról, Gombóc kálváriájáról, az állatmenhelyen nélkülöző, kidobott kis jószágokról, és persze a főtéren történtekről is. Kiss Pál alig győzött jegyzetelni.
– Köszönöm szépen – mondta végül –, jó kis riport lesz ebből.
Azzal elbúcsúzott a fiataloktól, de Panni még egyszer megkérdezte:
– Biztosan benne lesz a cikkben az állatmenhely neve és a címe?
– Feltétlenül! – erősítette meg a fiatalember, aztán kétszeresen a nyaka köré csavarintotta színes sálját, és eltűnt egy mellékutcában.
– Látom szimpatikus volt neked a pasas – jegyezte meg Lali epésen, miközben kíváncsian fürkészte Panni arcát.
– Csak nem vagy féltékeny? – kacagott fel a lány. – Szóval ezért viselkedtél vele ilyen morcosan?
Lali a füle tövéig elvörösödött:
– Egyáltalán nem erről van szó! – kiáltotta haragosan. – Mindössze rossz előérzetem volt, és az igazat megvallva ez még mindig nem múlt el teljesen. De egyáltalán nem tudnám megmondani az okát, úgyhogy ne is kérdezzetek erről.
– Nem is kérdezünk – karolta át barátja vállát Öcsi, majd hozzátette: – Az a lényeg, hogy most újabb segítséget kaptunk, ami előreviheti az ügyünket. Biztos vagyok benne, hogy a cikk hatására sokan fognak adakozni, vagy éppen kidobott kiskutyákat befogadni.
A fiatalok alig várták az Egyetemi Harsona megjelenésének napját. Izgatottan lapozták fel az újság legújabb számát, ám amikor elolvasták a tudósítás címét, már nemcsak Lalinak támadt rossz érzése: „Botrány a főtéren, avagy miért zaklatják a közterület-felügyelők a jó szándékú polgárokat?” Ez állt öles betűkkel a lap tetején.
Először az Almási-gyerekek jutottak hozzá a Harsona legújabb példányához, így hát ők voltak azok, akik riadóztatták Pannit és Lalit. Azaz hogy felhívták ugyan őket, de semmi konkrétumot nem árultak el nekik.
– Gyertek ide hozzánk, itt majd elolvassátok. Merthogy ezt a saját szemetekkel kell látnotok, az biztos – mondták vészjóslóan a telefonba.
Bő fél óra elteltével a négytagú kutyamentő csapat hiánytalan létszámban ott ült az Almási-ház nappalijában. Azaz, miket is beszélek? Dehogyis ültek! Idegesen járkáltak fel-alá, egymás kezéből ki-kiragadva a már kissé rongyosra gyűrt Harsona-példányt.
– Ezt az alávaló arcátlanságot! – háborgott Lali. – Még hogy újságíró?! Nem újságíró az ilyen, hanem közönséges zugfirkász! Egy szenzációhajhász csaló!
– De ha legalább a menhely címét beleírta volna – csatlakozott feldúltan Panni is. – Akkor azt mondanám, még jól is jött a botrányos cikk az ügynek, elvégre a negatív reklám is reklám.
– Egyáltalán nem értek egyet – csóválta a fejét Hugi. – Kinek van szüksége ilyesfajta hírverésre? Egy jó ügynek semmiképpen.
– Mit fognak vajon szólni az állatmenhely vezetői, ha értesülnek erről az egészről? – vakargatta a fejét Öcsi. – Lehet, hogy azt mondják majd nekünk, köszönjük szépen a munkátokat, de többé nem kérünk belőletek.
– Még ez lenne a legkisebb baj – vélekedett Lali. – Sokkal nagyobb gond azonban, hogy…
