– Mindent hallottam, kedves gyermekeim – szólt megrovóan a családfő.
– Na ugye, hogy nem csak én szoktam hallgatózni – morogta Gergő.
– Nos, azt a harsány traccsolást, amit ti előadtatok, talán még a szomszédban is hallották, úgyhogy nekem sem okozott nehézséget, hogy a fültanúja legyek – mutatott rá az édesapjuk. – Örülök, hogy azon versengtek, melyikőtök dolgozott többet, ám az a stílus és hangnem, amiben mindezt teszitek, egyáltalán nem a kedvemre való.
Az Almási testvérek zavarukban a földet nézték, és azt várták, hogy valami nagy-nagy ledorongolást kapnak az édesapjuktól, ám ő egyszer csak elmosolyodott, és valamivel barátságosabb hangon így folytatta a mondókáját:
– Az az egy szerencsétek, hogy a veszekedésetek nyomán eszembe jutott egy régi emlékem, amin ma már én is csak nevetek, pedig akkoriban csöppet sem tartottam mulatságosnak a dolgot.
Még legénykoromban történt az eset. Segítettem az egyik barátomék portáján, ahol is egy garázst építettünk kalákában. Öten voltunk, hordtuk a téglát, kevertük a maltert, és egyáltalán, végeztük azokat a dolgokat, amiket ilyenkor kell. Egyet kivéve. Volt három súlyos betongerenda, amiket a tető magasságába kellett volna felemelni, ezt persze nem kézi erővel szándékoztunk megtenni.
Nos, a házigazdának akadt valami ismerőse, aki darus kocsin dolgozott. Ígéretet kaptunk tőle, hogy amint végez az aznapi munkával, eljön a kocsival, és a daru segítségével percek alatt a helyükre emeli a betongerendákat.
Telt-múlt az idő, de az illető sehogy sem akart megjelenni. Akkoriban még nem állt rendelkezésünkre mobiltelefon, hogy rácsöröghessünk az atyafira, hol van, merre jár, egyáltalán eljön-e még, vagy elfelejtkezett rólunk.
Szóval, ott álldogáltunk öten, a munka nem haladt, míg végül azt javasolta a házigazda, emeljük fel mi magunk azt a három gerendát, elvégre öten vagyunk, csak nem fog ki tán rajtunk ez a feladat.
No, neki is veselkedtünk. Sorbaálltunk a gerenda mellett, szép egyenletesen elosztottuk a távközöket, aztán „hó-rukk!”, már emeltük is az iszonyú nehéz betonrudat.
Az első még úgy-ahogy sikerült. A másodiknál már volt nagy nyögés meg lihegés, de még azt is a helyére tudtuk illeszteni. A harmadik előtt tartottunk egy rövid pihenőt. Aztán megint csak felsorakoztunk, egymástól egyenlő távolságra. Én álltam a gerenda közepénél, és amikor jött a vezényszó, neki is veselkedtem, de ez a gerenda nehezebbnek bizonyult mindegyiknél. Már azt éreztem, kiugrik a szemem, de meg sem akart mozdulni az átkozott.
Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a másik négy himpellér hatalmas nevetésben tör ki. Mint nemsokára kiderült, mindannyiuknak egy srófra járt az agya. Azt gondolták magukban, emelje csak a többi, én majd csak úgy teszek, úgysem fog feltűnni senkinek, elvégre öten vagyunk. Igen ám, de amikor öt közül négy ember így gondolja, akkor szerencsétlen ötödiknek semmi esélye, hogy egyedül megbirkózzon a feladattal, így aztán a brigád tagságának lógós nyolcvan százaléka egykettőre lebukott. És talán ebbéli szégyenükben és zavarukban nevették ki szegény társukat, aki kis híján megszakadt, de nem a nevetéstől.
Az Almási gyerekek a hajdani brigád lógós tagjaihoz hasonlóan harsány kacagással kísérték az elbeszélést.
– Mi ebből a tanulság? – rikoltotta vigyorogva Gergő. – Lógjál te is, akkor nem fog kiugrani a szemed az erőlködéstől.
– Én inkább azt mondanám, jól kell megválasztani a munkatársakat – közölte csöndesen Hugi.
A nap legelgondolkodtatóbb megjegyzése azonban Öcsitől származott:
– Ez pont olyan, mintha a társadalmunk modellje lenne kicsiben. A nagy többség mindig a többiektől várja, hogy tegyenek valamit, azok pedig, akik valóban tesznek is valamit, szerencsétlenek, kis híján beleszakadnak a munkába.
