– Öcsi, menj már, nézd meg, mit rosszalkodnak a bátyáid a kertben, aztán vágjál köztük rendet! – szólalt meg hamiskás mosollyal a családfő, mire Öcsi hatalmasra kerekedett szemekkel kérdezett vissza:
– Mármint én?
A jelenet valóban mulatságosra sikeredett. A legkisebb tegyen rendet a két bátyja között? Ráadásul a három Almási fiú közül minden kétséget kizáróan Öcsi volt a legszelídebb, aki jószerivel egy szúnyogot sem volt képes bántani. Arról nem is beszélve, hogy mindannyian pontosan tudták, Ákos és Gergő csak játékból ugratják egymást. Mivel már régóta nem találkoztak, most felelevenítik a régi szép időket, amikor még nemcsak egy szobában laktak, de alkalomadtán jókat birkóztak is egymással.
Mindenesetre Öcsinek esze ágában sem volt felemelkednie ültő helyéből, inkább csatlakozott a többiekhez, akik perceken keresztül jókedvűen hahotáztak a mulatságos családfői felszólítás hallatán.
Amikor alkonyodni kezdett, Ákos és Magdi elbúcsúzott a családtól, és visszaindultak Szegedre.
A vacsoránál még sok szó esett róluk, később meg aztán főleg. Legalábbis, amikor a szülők lefekvéshez készülődtek, a családfő titokzatos arccal csukta be maga mögött a hálószoba ajtaját, és így szólt a hitveséhez:
– Idenézz, szívem! – azzal előhúzott a zsebéből egy borítékot. – Ezt kaptuk ma Ákostól.
Julika belenézett a borítékba, és hirtelen össze sem tudta számolni, hány darab bankjegyet lát benne, de mindegyik egyformán nagy címletű volt.
– Hogyhogy ezt kaptuk Ákostól? – kérdezte értetlenül. – Mire adta?
– Csak úgy – felelte Károly. – Azt mondta, nekünk most nagyobb szükségünk van rá.
– Na de hát mi történt? Talán valami vetélkedőn nyerte, netán a lottón?
– Szó sincs róla. Ez a keresete. Pontosabban szólva a keresetének azon része, amit félre tudott tenni.
– Na de miért akarja nekünk adni, amit sikerült megtakarítania? Miért nem teszi be a bankba?
– Én is ezt kérdeztem tőle – ült le az ágy szélére Károly. – És tudod, mit felelt?
Julika izgatottan válaszolt:
– Fogalmam sincs, de örülnék, ha mindenféle visszakérdezgetések nélkül, a lehető leggyorsabban kiböknéd, hogy miről van szó…
– Nos, azt mondta: nem akarja visszatenni a bankba, merthogy pont onnan vette ki, és nyugodjak meg, van még ott, ahonnan ez jött. Én persze nem akartam elfogadni, de ő csak győzködött, hogy higgyem el, neki most jól megy a sora, szépen keres, és szeretne besegíteni a családi kasszába, ami számításai szerint mostanában nem igazán lehet megtöltve, hiszen amióta elköltözött, nem adta haza a keresetét.
– Ebben speciel igaza van – ismerte el Julika. – Mármint abban, hogy a családi kasszánk kong az ürességtől. De ezt akkor sem fogadhattad volna el! Hogy jutott egyáltalán ilyesmi az eszedbe? Kerek-perec vissza kellett volna utasítanod.
– Mondom, hogy nem akartam elfogadni, de egyszerűen rám tukmálta – mentegetőzött a családfő. – És, hogy úgy mondjam, ellentmondást nem tűrő modorban tette mindezt.
Julika fel-alá kezdett járkálni a hálószobában, míg végül a szőnyeg közepén megállt:
– Nos, akkor nincs más megoldás, mi fogjuk félretenni a számára – jelentette ki, és az ő modorát is ellentmondást nem tűrőnek aposztrofálta volna a hitvese, ha e percben meg mert volna szólalni, de ha a pénzügyekről volt szó, ez általában is nehezen ment neki, nemhogy most, amikor ilyen feldúltnak és katonásan szigorúnak látta a feleségét.
– Amíg van mit ennünk, és ki tudjuk fizetni a számláinkat, addig nem fogunk az ajándék összeghez nyúlni – folytatta Julika, aztán letelepedett a férje mellé az ágyra, és jó darabig csöndben üldögéltek ott, a gondolataikba mélyedve.
Nagy sokára Julika törte meg a csöndet:
– Mi jár a fejedben? – kérdezte a hitvesét.
Almási Károly nagyot sóhajtott, aztán így felelt:
– Az, hogy megöregedtem. Mert ugyebár a középkorú embert az különbözteti meg az öregembertől, hogy a középkorú ember támogatja a gyerekeit, az öregembert pedig a gyerekei támogatják.
– Meglehetősen sajátságos elgondolás, főleg a jelenkori társadalmi viszonyaink között – vélekedett Julika. – Vagy talán jobban örülnél neki, ha Ákos nem tudna megállni a saját lábán, és még mindig a segítségünkre szorulna?
– Jaj, dehogy! – szisszent föl a családfő. – Egyszerűen arról van szó, hogy váratlanul ért ez a fejlemény, és ebben a pár órában még nem sikerült hozzászoknom.
– Azt hiszem, inkább azt viseled nehezen, hogy a csemetéink szép sorban kirepülnek a családi fészekből. Először Dóri, aztán most Ákos… De hát, ahogy mondani szokás, ez az élet rendje. Ebből nem azt a következtetést kell levonnunk, hogy megöregedtünk…
– Nono! – emelte föl a mutatóujját Károly. – Én csupán a saját nevemben beszéltem az imént, szívem. Te még most is olyan üde és fiatal vagy, mint amikor megismertelek.
– Te pedig épp olyan hízelgő vagy, mint fiatal korodban – nevette el magát Julika, majd incselkedve hozzátette: – Te, te vénember!
A szülők tehát tisztázottnak tekintették az Ákostól kapott összeg sorsát, másnap azonban váratlan fejlemény következett be.
– Hallom, egy kis pénz állt a házhoz – jegyezte meg Gergő, amikor a család tagjai a vacsora után a nappaliban ejtőztek.
– Hát ezt meg honnan tudod? – tette le az újságját Károly.
– Csiripelték a madarak – jegyezte meg sejtelmesen a középső fiú, mire a családfő valóban elkomorult:
– Hagyjuk most az ornitológia tárgykörébe tartozó megfigyeléseidet, fiam. Válaszolj egyenesen: hallgatóztál tegnap este?
Gergő szabadkozni kezdett:
– Nem szándékosan, csak egyszerűen úgy alakult, hogy…
– No persze, nálad soha, semmi nem szándékos, mindig, minden csak úgy alakul – idegeskedett tovább Károly, Julika viszont gyakorlati síkra terelte a beszélgetést, és a következő kérdéssel fordult az ikrek felé:
– Ezek szerint már ti is értesültetek a dologról, ugye?
A gyerekek heves bólogatással feleltek, sőt, ha az imént Julikával kapcsolatban a gyakorlatias jelzőt alkalmaztuk, akkor Hugi esetében pláne ezt kell tennünk, a kislány ugyanis már egy konkrétummal is előállt:
– Ideje lenne már, hogy vegyünk egy új számítógépet. A fiúk mindig akkor ülnek előtte, amikor nekem is szükségem lenne rá, és hiába magyarázom őkelméknek, hogy nekem a tanuláshoz kellene.
– A fiúszobát is jó lenne már kifesteni – jegyezte meg valamivel csöndesebben Öcsi. – Az ember lassan már szégyelli meghívni egy-egy osztálytársát…
– Ami azt illeti, a kocsira is ráférne már egy nagygenerál – csatlakozott a spontán megalakult költségvetési bizottság munkájához Gergő. – Sőt, akár le is lehetne cserélni egy újabbra.
Almási Károly most már végképp letette az újságot:
– No, álljon meg a menet! Drága gyermekeim, ti itt röpke harminc másodperc alatt nagyjából ötvenszeresen elköltöttétek azt a pénzt. Szerencsére csak elméletben.
Julika is megpróbálta lehűteni a csemeték lelkesedését, és így szólt az ikrekhez:
– Ha már Gergő bátyátok beszámolt nektek arról a beszélgetésről, ami tegnap este a hálószobánkban történt, akkor nyilván arról is tudtok, hogy miben állapodtam meg édesapátokkal az összeg sorsát illetően. Vagy ezt elfelejtette az orrotokra kötni?
– De én nem is a hálószobátoknál hallgatóztam, hanem még délután, apa dolgozószobája előtt, amikor Ákos rátukmálta a pénzt! – kiáltott fel méltatlankodva Gergő, majd ráébredt, hogy eme szavaival önnön magát leplezte le, így aztán a következő percben a skarlátvörösnek valamennyi jelentősebb árnyalatát felvonultatta az arcán.
