– Szervusz, apa! – köszönt vidáman Ákos. – Engedd meg, hogy bemutassam Magdit – karolta át a mellette álldogáló fiatal lányt. – Ő az, akiről a leveleimben írtam.
Almási Károly barátságos mosollyal ragadta meg a lány feléje nyújtott kezét:
– Nahát! Épp ilyennek képzeltem – szólt elragadtatottan. – Tudja, Ákos már nagyon sokat mesélt nekünk magáról – magyarázta, aztán bevezette a fiatalokat a házba, ahol szintén nagy örömmel fogadta őket a család. Az ikrek csaknem szó szerint Ákos nyakába ugrottak, ő pedig hősiesen állta a rohamot, és tartózkodott tőle, hogy megjegyezze: eme boldogságkitörés fogadása valamivel könnyebben ment neki akkoriban, amikor Hugi és Öcsi még kisiskolások voltak, az ehhez az életkorhoz tartozó testsúllyal.
– No de hát miért nem szóltatok, hogy mikor érkeztek? – korholta a fiát Julika. – Úgy készültem volna az ebéddel.
– Épp ez a lényeg! – emelte fel a mutatóujját Ákos. – Nem szerettük volna, ha kész ebéddel vársz minket. Tudniillik annyit áradoztam Magdinak a rácpontyodról, hogy a fejébe vette, ő bizony mindenáron meg akarja tanulni a híres Almásiné-féle rácponty elkészítésének fortélyait.
– No, ez remek – jegyezte meg vigyorogva Gergő. – Ezek szerint most először is elmentek pecázni? Az a gyanúm, így csak estefelé lehet szó ebédről, ha egyáltalán… – Azzal az ikrekre nézett: – Maradt még valami a zsebpénzetekből? Azt hiszem, jobban tesszük, ha rendelünk magunknak egy óriási pizzát.
A családtagok közül egyesek épp lapos pillantásokat készültek vetni Gergőre, Magdiból azonban kirobbant a kacagás:
– Ha csukott szemmel jöttem volna be, akkor is tudnám, hogy te nem lehetsz más, mint Gergő – jelentette ki nevetve. – A bátyád sokat mesélt az utánozhatatlan humorodról.
Ákos eközben fölemelte a szatyrot, amit eddig a bal kezében szorongatott:
– Már bevásároltunk, öcskös, tehát semmi akadálya, hogy ma is időben legyen ebéd az Almási-házban – mondta olyan diadalmas arckifejezéssel, mintha nem is vásárolta volna a pontyokat, hanem személyesen pecázta volna ki a tóból, sőt, a felesleget ő maga adta volna el a halasnak.
Ezután egy rövid beszélgetés következett a nappaliban, ami után anya, Hugi és a vendég a konyhába vonult, hogy nekilássanak a rácponty elkészítésének. Hiába volt oktató jellege is a dolognak, hamar ment a munka, elvégre hárman is szorgoskodtak a finom étkek előállításán. Csakhamar kezdetét vehette hát az ünnepi ebéd, aminek elsősorban az adta a különleges jellegét, hogy Ákos mindjárt az elején fontos bejelentést tett:
– Úgy határoztunk Magdival, hogy összekötjük az életünket, így hát nemsokára szeretnénk eljegyezni egymást.
Gergő kisgyerek kora óta soha, egyetlen alkalmat sem hagyott volna ki, ha rendetlenkedni lehetett az étkezőasztalnál, így hát ezúttal is ő volt az, aki a legharsányabb éljent rikoltotta. De persze a többiek is szeretettel gratuláltak a fiataloknak, s aztán jóízűen elfogyasztották az ebédet.
Kora délután Ákos egyszer csak félrehívta az édesapját:
– Nem lenne kedved egy parti sakkhoz? – kérdezte. – Olyan rég nem játszottunk már, hátha végre meg tudnálak verni.
A családfő érzékelte, hogy elsőszülött fia négyszemközt szeretne vele beszélni, ezért azt javasolta, vonuljanak át a dolgozószobájába.
Amikor becsukta maguk mögött az ajtót, így szólt:
– Megengedem, hogy te kezdj világossal. De közlöm, hogy most még a korábbiaknál is jobban fel kell kötnöd azt a bizonyost, ugyanis mostanában edzésben vagyok. Szinte mindennap összejárok a kollégákkal sakkozni.
– Nem ijedek meg a pszichológiai hadviselésedtől – jegyezte meg mosolyogva Ákos, miközben felrakosgatta a bábukat. – Engem most a szerelem ereje dob fel, és ezt a fajta doppingot egyelőre nem tiltotta be az Olimpiai Bizottság. – Aztán komolyra vált arckifejezéssel így szólt: – Apa, én már sokszor tapasztaltam, hogy az emberismereted átlagon felüli. Mondd csak, mik az első benyomásaid Magdiról?
– Első benyomásról nem beszélhetünk – felelte Almási Károly –, elvégre a leveleidben sokat írtál Magdiról.
– Légy szíves, ne térj ki a kérdés elől – mondta Ákos, miközben megtolta a bástyát a sakktáblán.
– Eszemben sincs – csóválta meg a fejét az édesapja –, inkább a támadásod elől térek ki. – Azzal elsáncolta a királyt, majd így válaszolt: – Nagyon szimpatikus teremtés ez a te Magdolnád. És azt hiszem, akkor is ezt mondanám, ha semmit sem tudtam volna róla, mielőtt találkozom vele.
– Akkor jó – nyugtázta Ákos, miközben le sem vette a szemét a sakktábláról, és nem lehetett tudni, vajon a parti kimenetelén gondolkodik, vagy inkább az édesapja szavain. Ám kisvártatva kiderült, hogy egyiken sem:
– Tudod, azért néha furcsa lelkiismeret-furdalás gyötör, amikor Évire gondolok – bökte ki.
A családfő felegyenesedett a széken, és csodálkozó arckifejezéssel nézett elsőszülött fiára:
– Igazán nem értelek. Azt gondolom, ami emberileg lehetséges volt, azt te megtetted Éviért. Sőt, még talán annál is többet. Semmi okod rá, hogy lelkifurdalást érezz – jelentette ki határozottan. – Ma már biztos vagyok benne, hogy a Gondviselés nem egymásnak teremtett titeket azzal a kislánnyal. És azt hiszem, ezt a lelked mélyén végül már te is tudtad, de a tisztesség és a becsület egyre csak hajtott tovább, és valóban elmentél az önfeláldozásnak addig a határáig, amíg ember egyáltalán elmehet.
Ákos ezen a ponton szükségét érezte, hogy közbeszóljon:
– Én valóban szerettem Évit, igaz szerelemmel. Nem csupán a becsület hajtott.
– Nem kétlem, fiam – bólintott az édesapja. – De a maga módján Évi is önfeláldozóan és becsületből cselekedett. Ő talán már tudta, amit te még nem voltál hajlandó elfogadni: nem egymásnak teremtett titeket az Úr. Ezért aztán Évi egy olyan utat választott, amiről azt gondolta, a legegyértelműbb lesz mindkettőtök számára. Adja Isten, hogy soha ne bánja meg ezt a lépését, és megtalálja azt a párt, akinek az oldalán maradéktalanul boldog lehet. Biztos vagyok benne, hogy a Teremtő az útjába fogja vezérelni.
A sakkparti végül minden jelentőségét elvesztette. A figurák immár csak díszletül szolgáltak egy meghitt beszélgetés mellett. Ákos később nem is emlékezett rá, ki nyerte meg a játszmát, pedig – hosszú idő után először – valóban sikerült legyőznie az édesapját.
– Hogyhogy nem emlékszel rá? – kérdezte Öcsi, mert ő volt az, aki a parti kimenetele felől érdeklődött, amikor az Almási család két legidősebb férfija visszatért körükbe.
– Nem az volt a fontos – nyomott barackot az öccse fejére Ákos, és sokat sejtetően mosolygott.
– Arra egyáltalán emlékszel, hogy a világos bábukkal játszottál vagy a sötétekkel? – szemtelenkedett egy sort Gergő, aztán Magdihoz fordult: – Majd írass fel neki a kórházban valami memóriajavító gyógyteát, mert láthatóan nagy szüksége van rá.
– Nem hinném, hogy igazad lenne – somolygott a lány, Gergő azonban továbbra is egy sokat tapasztalt agysebész professzor szerepében tetszelgett:
– No, majd jusson eszedbe a jó szándékú tanácsom, amikor a szenilitás olyan stádiumába jut a bátyám, hogy már téged sem fog megismerni, és amikor hazatérsz a családi fészekbe, meg fogja kérdezni: „Kit tetszik keresni?” – adta elő aggodalmaskodó modorban, a következő pillanatban azonban kénytelen volt felpattanni a helyéről.
– Nincs nekem semmi baj a memóriámmal! – rikoltotta vidáman Ákos. – Például kitűnően emlékszem rá, milyen keservesen tudsz jajongani, amikor meghúzgálom a füledet!
Azzal nevetve megindult Gergő felé, és miután háromszor megkergette a dohányzóasztal körül, a kertben folytatták a fogócskát.
A nappaliban először döbbent csend honolt, aztán Julika szólalt meg:
– Azt hiszem, az elmúlt percben nagyjából tíz évet fiatalodtam. Tudniillik ehhez hasonló jelenetet körülbelül egy évtizede láttam utoljára a fiaimtól.
