Nos, ezt hamarosan megtudhatta. Amikor Ibolya elhelyezkedett a nappali egyik foteljában, nagyot sóhajtva így szólt:
– Igazad volt. Már nem tudom kézben tartani az események menetét. Teljesen kicsúszott a kezemből az irányítás. És olyasmire fogok rákényszerülni, amit eredetileg egyáltalán nem szándékoztam megtenni.
– De hát mi történt, az ég szerelmére? – ijedezett Julika. – Próbálj meg egy kicsit konkrétabban fogalmazni, mert már remeg kezem-lábam!
– Nos, annyi történt, hogy Nórikám nem volt képes magában tartani a titkot. Elmondta az egyik barátnőjének, innentől fogva pedig a titok nem volt titok többé. Napokon belül eljutott az újság a volt sógoromhoz, azaz az elhunyt első férjem bátyjához.
– Ez önmagában még nem olyan nagy tragédia – jegyezte meg óvatosan Julika.
– Csak várd ki a végét – sóhajtozott Ibolya. – Merthogy ez a momentum nekem nagyjából egymillió forintba fog kerülni. És mivel én nem tudok ennyi pénzt egyedül összeszedni, kénytelen leszek mindent a férjem elé tárni.
– De hát, mégis, miről van szó? – hüledezett a barátnője.
– Arról, hogy amikor Péter meghalt, nagyjából egymillió forint készpénzt hagyott a lányunkra. Csakhogy most kiderült, hogy Nóri vér szerint nem az ő gyermeke. Nórin kívül pedig egyetlen, még élő rokona van Péternek, nevezetesen a bátyja. Neki történetesen nagy szüksége lenne arra az egymillió forintra, és ezt már volt is szíves közölni velem egy ma délelőtti telefonhívás keretében. Úgyhogy sejtheted, milyen idegállapotban vagyok momentán – ecsetelte Ibolya, és jól látszott, hogy minden pillanatban kitörhet belőle a sírás.
Julika elgondolkodva az asztalra könyökölt, hosszasan meredt maga elé, majd így szólt:
– Nézd, én nem vagyok jogvégzett ember, igazából nem is vagyok járatos a családjog meg az örökösödési jog útvesztőiben, de a természetes jogérzékem azt mondatja velem, hogy ez a dolog ebben a formában nagyon nincs rendjén…
– Sajnos nekem sincs olyan ismerősöm, aki jogi dolgokban segíthetne – ingatta a fejét szomorúan Ibolya. – Illetve van egy, a cégünk jogi képviselője. De ha neki elmesélném a történetemet, az majdnem olyan lenne, mintha egyenesen a férjemnek mesélném el.
– Talán egy olyan ügyvédhez kellene fordulnod, aki… – próbálkozott Julika, de a barátnője rögtön közbeszólt:
– Hagyjuk ezt, úgysem vinne rá a lélek, hogy egy vadidegen ember számára felfedjem a múltam legsötétebb titkát – legyintett elkeseredve.
– Pedig hidd el, az ügyvédeknek ennél sokkal kacifántosabb ügyektől sem szalad fel a szemöldökük. Hozzászoktak a körmönfont és meredek családi problémákhoz – biztatta a barátnőjét Julika, de amaz csak legyintett:
– Akkor már az is jobb lenne, ha egy szappanopera–szerzőnek adnám el a témát. Egy egész sorozatot rittyenthetne belőle, én meg a jogdíjból kifizetném azt az átkozott egymilliót…
Ibolya ugyan próbálta humoros oldaláról tekinteni a problémát, de ez egyáltalán nem sikerült neki, olyannyira nem, hogy a következő percben kitört belőle a sírás.
Julika egész este, még lefekvés után is azon töprengett, mi módon lehetne a barátnője segítségére. Végül aztán úgy határozott, hogy olyasvalakihez fordul tanácsért, akiben még sohasem csalódott.
Másnap újra meghívta magukhoz Ibolyát egy teára, de nem árulta el neki, hogy még valaki jelen lesz a társaságban. Így aztán a barátnője nagyot nézett, amikor bemutatták Imre atyának, az Almási család régi barátjának.
Egy ideig elfogódott hangulat uralkodott a nappaliban, és mindenféle konvencionális megjegyzések hangzottak el:
– Nagyon finom ez a gyümölcstea, Julikám – dicsérte a háziasszonyt Ibolya.
– További előnye, hogy nem tartalmaz koffeint – vélekedett Imre atya. – Különben kénytelen lennék lemondani róla, mert hajnalig sem jönne álom a szememre tőle.
Imre atya közvetlensége, megnyerő egyénisége hamarosan Ibolyát is magával ragadta. Alig egyórás közös beszélgetés után Julika úgy gondolta, épp itt az ideje, hogy egyedül hagyja barátnőjét az atyával. Konyhai elfoglaltságra hivatkozva elnézést kért, majd távozott a nappaliból, de sokkal hosszabb időre, mint ahogy azt Ibolya gondolta volna.
A konyhában az Almási házaspár suttogva beszélgetett:
– Bárcsak sikerülne a tervem – tördelte a kezét Julika.
– Ne aggódj, szívem – biztatta Károly –, nem ismerek olyan embert, aki ne mert volna megnyílni Imre atya előtt.
Csigalassúsággal haladt az idő, minden perc óráknak tűnt, amíg a nappaliban történtek fejleményeire vártak, s közben Julika egyre idegesebbnek tűnt.
– Figyelj csak, drágám! Semmi okod ennyire izgulni – mutatott rá a hitvese. – Ha Ibolyának bármi kifogása lenne Imre atya, vagy akár a szituáció ellen, akkor már rég kirohant volna a szobából, és feldúltan elviharzik. Fölöslegesen rágod magad.
– Adja Isten, hogy igazad legyen – súgta vissza Julika, de természetesen egy percre sem szűnt meg aggódni.
Egy óra elteltével Imre atya jelent meg az ajtóban. Elbúcsúzott Almásiéktól, és távozott, anélkül, hogy az arcáról bármit is le lehetett volna olvasni. Nem így Ibolya! Rajta aztán a vak is láthatta, mennyire megkönnyebbült.
– Nem tagadom, először kicsit rosszul esett, hogy a megkérdezésem nélkül ilyen kínos helyzetbe hoztál – vallotta be őszintén a barátnőjének –, de alig telt el kis idő, már úgy éreztem, mintha ezer éve ismerném az atyát, és a világ legtermészetesebb dolgának tűnt, hogy megosszam vele, ami a lelkemet nyomja. Nagyon sok okos dologra mutatott rá, de a legelgondolkodtatóbb az volt, amikor azt mondta: húsz éven át hordoztam magamban a szörnyű titkomat, ne akarjak újabb évtizedeken keresztül szenvedni tőle. Így hát most úgy döntöttem, mindent elmesélek a férjemnek. Hátha végleg megkönnyebbül a lelkem. Hiszem, hogy megértő lesz, és hiszem, hogy együtt meg fogjuk találni a megfelelő megoldást – jelentette ki Ibolya, majd mosolyogva hozzátette: – Neked pedig mindent köszönök, Julikám! Igaz barátnőként viselkedtél mindvégig.
