Néhány nap múlva csörgött Julika telefonja. A barátnője, Ibolya volt vonalban:
– Ráérsz ma délután? – kérdezte szinte esdeklően, és olyan rémült volt a hangja, mint akit éppen üldöznek.
– Igen, ráérek – vágta rá Julika –, de hát mi történt, az ég szerelmére?
– Azt majd inkább személyesen – lihegte Ibolya. – Mi lenne, ha találkoznánk abban a cukrászdában, ahol a múltkor beszélgettünk?
– Azonnal indulok, te pedig próbálj megnyugodni – mondta Julika, és letette a telefont.
Negyed órával később, a cukrászda meglehetősen néptelen teraszán megtudhatta, mitől volt olyan izgatott a barátnője:
– Képzeld, ma elindítottuk az apasági vizsgálatot – újságolta Ibolya. – Bár az a gyanúm, abszolút fölösleges procedúrába vágtunk bele.
– Nocsak! Hát ezt meg hogy érted? – ámult el Almásiné.
– Áh! – legyintett a barátnője –, amikor Viktor beült mellém a kocsiba, már tudtam, hogy mi az igazság. A szavai, a hanghordozása… mintha csak Nórit hallottam volna. Minden mozdulata, gesztusa Nórira emlékeztetett. Legszívesebben elbőgtem volna magam – mondta Ibolya, és jól látszott, hogy még mindig sírás fojtogatja. – Azt gondoltam, miután végzünk a klinikán, felhívlak, és megkérlek, hogy szurkolj nekem nagyon. De azóta már úgy sejtem, sőt, a szívem mélyén tudom, hogy itt aztán már nem segít semmiféle drukkolás, legyél akármilyen jó barátnőm is.
Ezután súlyos csönd telepedett a cukrászdai asztal köré. Julika ugyan mondani akart valami biztatót, de hirtelenjében el sem tudta képzelni, mi nyújthat vigaszt ebben a helyzetben. Végül egy meglehetősen suta kérdéssel oldotta föl a feszült csöndet:
– No és egyébként mi volt a benyomásod Viktorral kapcsolatban?
Ibolya kifújta az orrát, majd így válaszolt:
– Pont olyan kedves és udvarias volt, mint amilyennek a levelei alapján elképzeltem. Újra megerősítette, hogy minden úgy lesz, ahogy én szeretném.
– Reméljük, ez az előzékenysége mindvégig ki fog tartani – jegyezte meg Julika, de bujkált benne valami rossz érzés, és ettől a következő napokban sem tudott megszabadulni. Később pedig csak fokozódott a nyugtalansága, amikor is pár hét múlva újra felhívta a barátnője, és közölte: igen, most már a vizsgálat is bebizonyította, hogy Viktor az apa. De ez még nem is lett volna túlzottan meglepő, Ibolya azonban azt is elmondta, hogy másnap, amikor a lánya hazaér a nyaralásból, szándékában áll neki mindent elmondani.
Almási Károly már régóta észlelte, hogy a hitvese lelkét nyomja valami, de ezen telefonhívás után rá is kérdezett.
– Azt hiszem, hibát követek el, ha elmondom neked – vallotta be Julika –, bár az is igaz, hogy nem tettem ígéretet Ibolyának… Viszont ez mégiscsak egy olyan történet, amit bizalmasan mesélt el, tehát…
Károly egyelőre kommentár nélkül hallgatta a felesége tépelődését, mert semmilyen irányban nem szerette volna befolyásolni. Julika végül így szólt:
– Nem bírom magamban tartani, tanácsot kell kérnem valakitől, mert fogalmam sincs, mit tegyek.
– Régóta látom, hogy nyomaszt valami – jegyezte meg a férje –, és ha úgy gondolod, hogy megoszthatod velem, én aztán egész biztosan nem fogom visszamondani a barátnődnek.
Julika végül rászánta magát, és töviről hegyire elmesélte Ibolya történetét a hitvesének. Elmondta, mennyire furdalja a lelkiismeret, mert szíve szerint lebeszélné a barátnőjét arról az ostobaságról, hogy mindent kitálaljon a lánya előtt, de attól is tart, hogy semmiféle rábeszélés nem lenne hatással Ibolyára, és abban sem biztos, van-e joga egyáltalán beleszólni mások sorsába.
Károly figyelmesen végighallgatta a nejét, majd nyugodt hangon így szólt:
– Az a véleményem, hogy semmit sem kell tenned. Annak a kislánynak joga van tudni, hogy ki a vér szerinti édesapja.
Julika elképedve nézett a férjére:
– Hát ezt meg hogy érted?
– Csak úgy, ahogy mondom: annak a kislánynak joga van megtudni, hogy ki a vér szerinti apja – ismételte meg Károly.
Julika a kezébe temette az arcát:
– Azt hittem, ha mindent elmesélek neked, akkor nem kell tovább tépelődnöm magamban. Azt hittem, meg fogsz erősíteni benne, hogy helyesen gondolkodom. Most pedig kiderül, hogy teljesen másképp látjuk a dolgokat. Nemhogy megnyugodnom nem sikerült, de most már az a bűnöm is a lelkemet terheli, hogy elárultam a barátnőm rám bízott titkát, ráadásul abszolút fölöslegesen, mert jottányit sem könnyítettem meg a saját dolgomat.
– Ugyan, szívem, ne így fogd fel ezt a kérdést – ölelte magához a hitvesét Károly, aztán pedig, ahogy az már lenni szokott, ha valami fontos dologban akarta kifejteni a véleményét, fel-alá kezdett járkálni a nappaliban, és közben mély átéléssel beszélt:
– Nagyon jól tudom, milyen magas fokú empátiával rendelkezel. Hát most próbáld magad beleélni a kislány helyzetébe. Te talán nem szeretnéd tudni az igazságot? Ha valami úton-módon később kiderülne, nem lennél dühös az édesanyádra, amiért eltitkolta előled?
– Hát éppen ez az! – jajdult fel Julika. – Honnan lehet azt tudni, hogy a történet másik szereplőjének mi lenne a jó? Mi van, ha azt mondja: „anyukám, bárcsak sohase mondtad volna el nekem az igazat”? És mi van akkor, ha hosszú évek után egyszer csak, valami véletlen folytán fény derül a titokra, és akkor azt mondja: „anyukám, hogy képzelted azt, hogy elzárod előlem az igazság megismerését?” Ki az az ember, aki ebben a helyzetben, amikor minden olyan megmásíthatatlan és visszavonhatatlan, magának követeli a bölcsek kövét?
– Úgy érzem, most mások bűnét és mások felelősségét akarod magadra venni…
– Nem így van. Az én bűnöm teljesen világos előttem – jelentette ki Julika szilárd meggyőződéssel. – A felelősségemről nem is beszélve. Ha én most a barátnőm lelkére tudok beszélni, ha sikerül lebeszélnem valami megváltoztathatatlan, visszavonhatatlan, súlyos következményekkel járó cselekedetről, akkor elégedettnek fogom érezni magam. De te csöppet sem könnyíted meg a helyzetemet.
Almási Károly most szakított a föl-alá való járkálással, és leült egy fotelbe. Homlokát a tenyerének támasztotta, és mélyen elmerült a gondolataiban. Rövid töprengés után így szólt:
– Mégiscsak jó lenne, ha nem vennéd ennyire mélyen a szívedre mások bűnét. Ibolya tudja, hogy mit kell tennie. Úgy értem, az anyai ösztönök, az isteni sugallat és minden más, földi hatalom által nem befolyásolható erő most őt segíti. Helyesen fog cselekedni, a te iránymutatásod nélkül is. Szükségtelen felhívnod, hogy rátukmáld a saját véleményedet – fejezte be mondandóját.
Julika lapos pillantást vetett a telefonra, mintha máris a készüléktől várna iránymutatást, vagy mintha ellenállhatatlan vágyat érezne, hogy felkapja a kagylót, és beleharsogja a barátnőjének szánt szavakat.
Ez azonban nem történt meg, így aztán két nappal később, amikor Ibolya kereste, remegő kézzel tartotta a kezében a kagylót, miközben a barátnője mesélt:
– Közöltem a kislányommal, hogy mondani akarok neki valamit. Egy nagyon fontos dolgot. De nem itt, hanem egy olyan helyen, ahol csak ketten vagyunk. Kocsiba ültünk, és elindultunk kifelé a városból. Végül egy szántóföld mellett megálltam. Azt gondoltam, ha Nóri a hír hallatán ki akarja tombolni magát, hát itt legalább nem lesz tanúja senki… És aztán belekezdtem. Félve és dadogva, de aztán előálltam az igazsággal, kendőzetlenül, nyíltan és őszintén.
– És hogy fogadta a kislányod? – szólt közbe türelmetlenül Julika.
– A vártnál higgadtabban – felelte Ibolya. – Elsírta ugyan magát, kiszállt az autóból, föl-le járkált, sőt, még átkozódott is, de aztán hamarosan megnyugodott, és amikor visszaült mellém, csak azt kérdezte: Ezek szerint nem örököltem semmilyen gént, ami hajlamossá tenne a rákbetegségekre?
– Hihetetlen, milyen alkalmazkodó tud lenni az emberi lélek – jegyezte meg Almási Károly, amikor értesült Nóri első reakciójáról. – Szóval ennek a kislánynak az volt az első gondolata, amikor megtudta az igazságot, hogy legalább nem örökölte a rákra hajlamosító géneket? – csóválta meg a fejét eltöprengve, majd így folytatta: – Az egészséges lelkű ember a legtöbb rossz dologban képes meglátni valamit, amibe vigaszt nyerve belekapaszkodhat.
– No igen – bólintott Julika –, bár a barátnőm megjegyezte, egész kamaszkorában azzal tudta elriasztani a lányát a cigarettára való rászokástól, hogy folyton emlékeztette: apai ágon majdnem mindenki tüdőrákban halt meg a felmenői közül.
– Nem hiszem, hogy attól kellene tartani, a kislány most majd rákap a bagózásra – vélekedett Károly. – Különben is, nem tudhatja, hogy az igazi édesapja génjei milyen betegségekre hajlamosítják. A legokosabban teszi, ha továbbra is megpróbál egészségesen élni, tartózkodni a káros szenvedélyektől, és akkor bízvást remélheti, hogy a Gondviselés hosszú élettel ajándékozza meg.
Ebben teljesen egyetértettek, s már-már úgy tűnt, Julika barátnőjének kálváriája, ha lassan és gyötrelmesen is, de véget ér. Ám az egyik délutánon Ibolya újra látogatást tett az Almási-házban.
– Mindenben igazad volt, Julikám – mondta keservesen, miután bebocsáttatást nyert, majd riadtan körülnézett, hallhatta-e valaki a szavait.
– Megnyugodhatsz – karolta át a vállát a háziasszony –, egyedül vagyok itthon. Most legalább nem kell cukrászdába vonulnunk, hogy kibeszélgethessük magunkat. Őszintén szólva nem tett jót a veled fogyasztott sok édesség a fogyókúrámnak – tette hozzá tréfálkozva, de legbelül újra csak szorongás fogta el, mert sejtelme sem volt, miféle rossz hírekre utalhat barátnője megjegyzése.
