Egy időre csönd ülte meg a cukrászdai asztalt, a két barátnő a gondolataiba mélyedt. Aztán Julika szólalt meg:
– Azt hiszem, én a helyedben egyáltalán nem bolygatnám a múltat. Túl sok a bizonytalansági tényező, túl sok embert érinthet az igazság, és nem látom be, miért kellene felborítanod a családod, a szeretteid nyugalmát ezzel a nyomozással.
Ibolya a fejét csóválta:
– Ez az egy, amit nem tudok megtenni…
– Végül is te kértél tanácsot tőlem…
– No igen, de mint említettem, túl régóta nyomaszt már ez a titok, és a végére akarok járni. Képtelen lennék úgy tovább élni, hogy most, amikor újra rábukkantam Viktorra, nem tárom elé a valós helyzetet.
Julika nagyot kortyolt a kávéjából, aztán így szólt:
– Nos, vegyük végig az eshetőségeket. Elsőként kétfélét. Tegyük fel, hogy kiderül: Péter volt az édesapa. Ez volna a legtisztább helyzet. Újra búcsút intesz Viktornak, megköszönve neki, hogy hozzájárult az igazság kiderüléséhez. Aztán valóban megpróbálod elfelejteni azt a hajdani félrelépést, és mindenki boldogan éli tovább az életét… No de mi lesz akkor, ha kiderül, csakugyan Viktor az édesapa, ahogy mindig is sejtetted?
– Az már egy következő dilemma – szólt közbe Ibolya –, mármint abban az értelemben, hogy elmondom-e bárkinek is, milyen eredménnyel járt az apasági vizsgálat.
– Ez nem egészen így van. Egy embernek már akkor is alaposan felforgatod az életét: Viktornak – mutatott rá Julika. – Beleképzelted már magad az ő helyzetébe? Vajon hogyan reagál majd rá, ha húsz év után egyszer csak megtudja, hogy van egy nagylánya?
– Természetesen fogalmam sincs róla – ismerte el Ibolya.
– Nem is lehet – bólintott Julika. – Még akkor sem lenne, ha sokkal jobban ismernéd, vagy ha ebben a két évtizedben jóval közelebb áltatok volna egymáshoz. De saját bevallásod szerint nem is találkoztál vele azóta a hegyi túra óta. Nem tudhatod tehát, milyen érzéseket vált majd ki belőle ez az egész. Lehet, hogy utána már semmiféle döntés nem lesz a kezedben, mert hiába akarod lebeszélni róla, ő jogot fog formálni arra, hogy megismerhesse a lányát. És ha ez így lesz, semmit sem fogsz tudni ellene tenni. Elvégre Nóri immár nagykorú.
– Talán rá tudom beszélni, hogy ha meg is akar ismerkedni Nórival, ne fedje föl előtte a titkot – motyogta Ibolya, nem túl nagy meggyőződéssel.
– Talán… Talán rá tudod beszélni – ismételte Julika. – De ha mégsem? Vagy ha csak ideig-óráig látja be, hogy igazad van, aztán egy-két év elteltével mégiscsak a lányod elé áll az igazsággal?… Jobb lesz, ha ezzel az eshetőséggel is számolsz, mert lássuk be, nem elhanyagolható a valószínűsége.
– Éppen azért kerestem meg most, amikor Nóri már nagykorú, mert nem szeretném, ha azt hinné, hogy a gyerektartás, vagy bármi efféle miatt akarom kideríteni az igazságot – magyarázta Ibolya.
Almásiné a fejét csóválta:
– Én egyáltalán nem az anyagiakról beszélek, drágám. Tudom, hogy jó anyagi körülmények között éltek, és ha Viktor maga ajánlaná fel, hogy szeretne anyagilag is hozzájárulni Nóri neveltetéséhez, akkor azt visszautasítanád. Inkább azt szeretném, hogy ha mégoly nehéz is, de próbálj meg egy negyvenéves férfi fejével gondolkodni. Egy olyan középkorú férfi fejével, aki egyedülálló, gyermektelen, és úgy érzi, úgy kell neki most egy, a múltból váratlanul előbukkanó, nagykorú leánygyermek, mint púp a háta közepére. Ki lehet zárni egy ilyen eshetőséget?… Nem hinném… Azzal is számolnod kell, hogy feldühödik amiatt, mert húsz éven át kizártad a tulajdon lányát az életéből. Az is meglehet, hogy hiába akarod megtudni az igazat, ő mereven elzárkózik attól, hogy segédkezet nyújtson az igazság kiderítéséhez. Vagy akár az is előfordulhat, hogy egy kósza pillanatban felébred benne a bosszúvágy, és mindent kitálal a férjednek, nem törődve azzal, hogy te egyáltalán be akartad-e őt avatni bármiféle részletbe…
– Egészen ijesztő dolgokat mondasz… – hebegte Ibolya lehajtott fejjel.
– Nézd, az őszinte véleményemre voltál kíváncsi – felelte Julika. – Különben is, a neheze még hátra van, hiszen azokat is sorra kell vennünk, akik sokkal közelebb állnak a szívedhez. Elsősorban ugyebár Nóri…
– De hát neki nem feltétlenül kell megtudnia! – vágott közbe Ibolya, ám Julika rámutatott:
– Épp egy perce ecseteltem, hogy ez a döntés alkalmasint egyáltalán nem a te kezedben lesz. Végiggondoltad már, milyen hatással lesz a nagylányodra, ha kiderül, hogy Viktor a vér szerinti édesapja? Mit fog akkor érezni? Mit fog érezni az iránt az ember iránt, akit eddigi életében az édesapjaként tisztelt, akinek a halála óta rendszeresen kijár a sírjához? És mit fog érezni irántad?
– Fogalmam sincs – ismerte be Ibolya. – Igazából eddig nem számoltam azzal az eshetőséggel, hogy ő is megtudhatja az igazat.
– Ez bizony nagy baj. Egy ilyen fontos döntés meghozatala előtt minden eshetőséget elemezni kell. De ahogy elnézlek, te voltaképpen semmit nem gondoltál végig, mielőtt elkezdtél levelezni Viktorral.
– Ez nem igaz – jelentette ki dacosan Ibolya. – Végiggondoltam mindkét eshetőséget. Ha nem Viktor az apa, akkor mindenki éli tovább az életét, és én tényleg felejthetek végre. Azzal az eshetőséggel kapcsolatban viszont, ha Viktor apasága bizonyosodik be, úgy gondoltam, köztünk marad a titok.
– Épp ez a baj, Ibolyám, hogy te mindössze két eshetőséggel számoltál, pedig sokkal, de sokkal több van. Mi van akkor például, ha Viktor hallani sem akar az apasági vizsgálatról?
Ibolya nagyot sóhajtott, aztán így szólt:
– Nos, be kell neked vallanom valamit, Julikám. Ez az eshetőség már nem áll fenn.
– Hogy érted ezt?
– Füllentettem neked az előbb. Már túl vagyok azon, hogy kitálaljak Viktor előtt. Tegnap este írtam neki egy minden részletre kiterjedő levelet, és ma már meg is kaptam a választ. Azt kell mondjam, várakozáson felül nagyon kedvesen és higgadtan reagált a hírre, és biztosított róla, hogy mindenben a segítségemre lesz, ami az igazság kiderítését illeti.
Almásiné egyik elképedésből a másikba esett.
– És Nórival kapcsolatban hogyan reagált? – kérdezte némi döbbent hallgatás után.
– Abszolút korrekten – felelte a barátnője. – Azt mondta, mindenben úgy fog cselekedni, ahogy én szeretném. Ha nem akarom Nórinak elmondani az igazat, akkor ő sem fogja.
– Ez mindenesetre biztató – jegyezte meg Julika, nem túl nagy meggyőződéssel.
– Viszont van egy kis baj – sóhajtott újra Ibolya. – Azt mondta, ha kiderül, hogy Nóri az ő lánya, akkor mindenképpen szeretne találkozni vele.
– Egek! – nyögte Julika, és immár ketten sóhajtoztak a cukrászdai asztalnál. – És ha úgy lesz, mit fogsz majd mondani a lányodnak, ki az a bácsi, aki ilyen állhatatosan meg szeretné ismerni?
Újabb kérdés merült fel, amire Ibolya csak annyit tudott felelni:
– Egyelőre fogalmam sincs.
Julika éppen valami nagyon ledorongolót készült mondani a barátnőjének, ám ekkor észrevette, hogy kövér könnycseppek gördülnek végig Ibolya arcán. E percben tiszta szívből megszánta őt, és úgy döntött, a szigorú szavak helyett inkább biztatóakat fog mondani:
– Nos, ez azért nem olyan nagy ördöngösség. Mondhatod azt is, hogy egy rég nem látott barátod, esetleg egy hajdani osztálytársad a gimnáziumból…
Ibolya papírzsebkendőt vett elő, és megtörölte az arcát és a szemeit, majd bánatosan így szólt:
– Nem is ez a legnagyobb gondom most, hanem valami egész más.
– No, és mi az?
– Hát csak az, hogy vajon hogyan szerezzek úgy DNS-mintát a lányomtól, hogy még csak véletlenül se sejtsen meg semmit.
