Egy ideig csend ülte meg a nappalit, mindannyian a gondolataikba merültek. Aztán ismét Károly ragadta magához a szót:
– Tudjátok, amióta utoljára találkoztam Évi édesapjával, azóta mindig itt bujkált bennem valami megmagyarázhatatlan érzés. Próbáltam elhessegetni, és néha még szégyelltem is magam érte. Hát miért morfondírozok én mindenféle butaságokon, amikor egyszerűen csak örülnöm kellene a fiam és a jövendőbelije boldogságának? De ma már tudom, miért tört rám minduntalan az a bizonyos kellemetlen érzés. Biztos vagyok benne, hogy amikor utoljára látogatást tettem Hajdúéknál, akkor Endre már biztos volt benne, hogy nem lesz itt semmiféle esküvő.
– Lehet, hogy a céget amúgy is el akarta adni – vetette közbe Ákos. – Jó ideje mondogatta, hogy belefáradt már az üzleti élet viszontagságaiba, és legszívesebben kiszállna a taposómalomból, de a lánya miatt muszáj kitartania.
– Most pedig lehet, hogy éppen a lánya beszélte rá a váltásra – gondolkozott hangosan Julika. – Lehet, hogy ő javasolta, adjanak el mindent, és hagyják maguk mögött az eddigi életüket, annak minden keservével és dilemmájával együtt.
– Lehetséges – bólogatott a családfő –, de ezt valószínűleg már sosem fogjuk megtudni.
A beszélgetés ezen pontján Ákos meglepő bejelentést tett:
– Én bizony nem nyugszom addig, amíg meg nem tudom – emelkedett föl elszánt arccal. – Ne feledjétek, hogy a Hajdú család nemcsak Éviből és az édesapjából áll. Ott vannak a szegedi nagyszülők. Holnap vonatra ülök, és felkeresem őket. Hátha ők hajlandóak lesznek szóba állni velem, és elmondani, amit erről a szomorú ügyről tudnak.
– De hiszen nem is tudod a címüket! – mutatott rá Gergő.
– Egyszer már voltam náluk, és talán még emlékszem, merre kell keresnem őket – magyarázta Ákos. – De ha első nekifutásra nem is találom meg őket, akkor majd kérdezősködöm, kutakodom tovább. Szeged nem New York, meg nem Mexikóváros, hogy nyomtalanul fel tudjon szívódni benne bárki is.
A családfő sóhajtozva ingatni kezdte a fejét, majd így szólt:
– Vizsgáld meg a logika oldaláról a dolgot, nagyfiam. Ha minden úgy van, ahogy gondolod, és hogy úgy mondjam, Évi valóban egy tervszerű visszavonulást hajtott végre, akkor ilyen egyszerűen nem juthatsz a nyomára. Ha tényleg az a helyzet, hogy a cég eladása meg a házuk eladása is abba a tervbe illeszkedik, hogy hogyan tudjon mindenféle magyarázat nélkül egyszer csak kiszállni az életedből, akkor te Szegeden sem fogsz semmilyen nyomra bukkanni. Túl egyszerű lenne.
– Nem egészen értem, mit akarsz ezzel mondani – jegyezte meg bizonytalanul Ákos, és e percben úgy tűnt a családtagjai számára, hogy már nincs is igazán közöttük, és csak egy-egy pillanatra képes odafigyelni a többiekre, de gondolatban már egész máshol jár.
– Képzeld bele magadat az ő helyükbe – indítványozta az édesapja. – Maradéktalanul és nyom nélkül felszámolják az életüket és az egzisztenciájukat az egyik helyen, és átteszik egy másikra, csak azért, hogy ne is bukkanhass a nyomukra, és ne tehess fel nekik semmiféle kérdést. Akkor nyilvánvaló, hogy az egyetlen összekötő kapcsot jelentő nagyszülőket is beavatják a tervbe. Ha nem egyenesen arról van szó, hogy őket is magukkal vitték oda, ahol most mindannyian együtt vannak. Tehát azt gondolom, még ha meg is találod Szegeden Évi nagyszüleinek házát, akkor vagy ugyanúgy fogsz járni, mint ahogy nemrég jártál, és egy új lakóba botlasz, vagy pedig maguk a nagyszülők fogják neked azt mondani, hogy fogalmuk sincs, merre lehet Évi és az édesapja. Akkor mit fogsz csinálni?
– Fogalmam sincs – ismerte el Ákos. – Csak azt tudom, hogy egyszerűen nem ülhetek itt tétlenül.
– Nem lenne jobb, ha megpróbálnád elfogadni és beletörődni? – kérdezte óvatosan Hugi. – Talán hamarabb túl lehetnél rajta.
Ákos pillanatnyi gondolkodás nélkül válaszolt:
– Ha valamiben biztos vagyok, hát az az, hogy sem elfogadni nem tudom, sem beletörődni nem akarok. A végére szeretnék járni az ügynek. Amíg egy szikrányi reményt látok, addig nem nyugszom meg. És tudjátok, miféle gondolatok éltetik bennem a reményt? Elképzelem például, ahogy Szegeden rátalálok a nagyszülői házra, bezörgetek, kaput nyitnak, beinvitálnak, aztán elmesélik, hogy Endre bácsi mindenét pénzzé tette, hogy elvihesse Évit – mit tudom én – Kínába, mert ott most kitaláltak valami új gyógymódot, ami talán segíthet a lányán…
– Ha valóban erről lenne szó, azt miért titkolták volna előled? – vetette föl a logikus kérdést a családfő, aztán megint csak csóválni kezdte a fejét: – Nem kellene ilyen dolgokba belemerülnöd, fiam. Azt hiszem, igaza van a kishúgodnak. Talán bele kéne nyugodnod Évi döntésébe.
Ákos, hogy elejét vegye a továbbiaknak, felemelkedett a fotelből, majd elnézést kért, és elvonult a szobájába. Ledobta magát az ágyára, de nem tudtak megpihenni a gondolatai. A plafont bámulta, és egyre csak azon töprengett, mit kellene tennie.
Aztán felpattant, és fel alá kezdett járkálni, nyughatatlanul és idegesen, mint valami ketrecbe zárt, frissen befogott erdei vad.
– Nincs egy perc vesztegetni való időm sem – mondta magának félhangosan, aztán telefont ragadott, és feltárcsázta a főnöke számát:
– Halló, professzor úr? Elnézését kérem, hogy ilyenkor zavarom, de halaszthatatlan az ügy, ami miatt megkerestem. Szükségem lenne fizetés nélküli szabadságra, bizonytalan időre…
