Amikor Almási Károly hazaért a Hajdú Endrénél tett látogatásából, hitvese gyanakodva kémlelte az arckifejezését, és lélekben már felkészült a legkedvezőtlenebb újság fogadására is.
– Rossz hír? – kérdezte elfogódottan Julika.
– Ahogy vesszük. Bizonyos szempontból akár jónak is tekinthető – felelte talányosan a családfő, majd fölvázolta a leendő nászurával folytatott beszélgetés fontosabb részleteit.
– És te beleegyeztél, hogy minden költséget ő álljon? – kérdezte végül Julika.
– Nem tehettem mást. Egyszerűen lehengerlő és ellentmondást nem tűrő volt – vallotta be Károly. – De oly mértékben, hogy esély sincs arra, miszerint ez a téma egyáltalán újból terítékre kerülhessen.
– Akkor most mi lesz az esküvőre szánt pénzzel? – tanácstalankodott Julika, mire a férje átölelte:
– Majd odaadjuk az ifjú párnak. Úgy emlékszem fiatal korunkból, hogy a kezdő házasok mindenféle támogatásnak nagyon tudnak örülni.
Julika nagyot sóhajtott:
– Az az érzésem, lesznek itt még bonyodalmak az anyagiak kapcsán.
– Emlékeztetlek rá, szívem, mit mondtál nekem tegnap este. Próbáljunk most a dolgok jó oldalára koncentrálni, és örüljünk, hogy minden jel szerint nem kell nagyobb összegű kölcsön felvételével romlásba döntenünk a családi kasszát.
– Örülnék én – bizonygatta Julika –, csak hát túl régóta és túl jól ismerlek már ahhoz, hogy ne lássam, nyomja még valami a szívedet.
– Való igaz – ismerte be a családfő, aztán kibontakozott az ölelésből, és lerogyott a nappali egyik foteljébe. – Tudod, volt valami különös Endre tekintetében. Ahogy ott állt, és bámult kifelé az ablakon a semmibe… Mintha gondolatban valahol nagyon messze járt volna. Ahogy az arcát néztem, hirtelen rossz érzéseim támadtak, magam sem tudnám megmondani, miért.
– Talán az elveszített fia jutott eszébe – vélte Julika. – Ez megmagyarázná azt is, miért döntött így a költségek tekintetében. Régebben nyilván úgy tervezte, hogy egyszer majd mindkét gyermekének esküvőt kell rendeznie, de miután elveszítette a fiát, az egyetlen leányának szándékozik a legjobbakat biztosítani.
– Adja Isten, hogy igazad legyen – sóhajtott fel Károly, de még sokáig töprengtek mindketten a kialakult helyzeten anélkül, hogy egymás előtt szóba hozták volna.
Ákost ezekben a napokban csöppet sem foglalkoztatták holmi anyagi vonatkozású elmélkedések. Ha egy csöpp szabad ideje volt, átadta magát a boldog jövő feletti ábrándozásnak, s a lelki szemei előtt megjelenő képet a szivárvány minden árnyalatával kiszínezte. Bár igaz, hogy túl sok lehetősége nem volt efféle kellemes időtöltésre, mert Medveczky professzor mostanában alaposan ellátta munkával, sőt, egy kéthetes tanulmányutat is kilátásba helyezett, az ország másik végébe.
– Az a legbosszantóbb, hogy ezáltal majdnem egy egész hónapig nem találkozhatom a menyasszonyommal – magyarázta Ákos a családi vacsora közben. – Tudniillik Éviék pár nap múlva családlátogatásra utaznak a Dunántúlra, és mire hazaérnek, én már javában a tanulmányúton leszek. Nem mondhatnám, hogy kicsattanóan örülök a főnököm legújabb megbízatásának.
– Talán inkább hálával kellene emlegetned Medveczky professzor nevét – csóválta a fejét az édesanyja. – Ha ő nincs, még mindig a sötétben tapogatóznál Évi szándékait illetően.
Az Almási házban természetesen nem múlhatott el nap Gergő rosszmájú megjegyzése nélkül, ami ezúttal így hangzott:
– Fogd fel úgy, hogy kaptál egy hónap gondolkodási időt, ami alatt, ha úgy alakul, akár még meg is gondolhatod magad – jelentette ki, és csak akkor olvadt le a vigyor az ábrázatáról, amikor többen kifejtették, miszerint igen közel áll hozzá, hogy kihúzza a gyufát.
