Vasárnapi ebédek #357

Amikor kerek egy óra múltán Ákos és a főnöke előkerültek, az Almási szülők izgatottan fürkészték mindkettejük arcát. A családfő egyelőre nem bírt felfedezni semmilyen változást, Julika viszont úgy érzékelte, mintha valamivel élénkebbek és biztatóbbak lennének Ákos gesztusai. Vagy csak az anyai szív táplálta benne a reményt?… Medveczky professzor viszont továbbra is a szokásos harsány derű jeleit viselte magán.

– Nos, kedves szülők, azt hiszem, sikerült a gyökerénél megragadnunk a problémát – nyilatkozott a pszichológusok doyenje. – Ha az ifjú Almási követi útmutatásomat, nemsokára a régi formájában üdvözölhetik elsőszülöttjüket a család körében. Meg persze mi is, a munkahelyén – vetett jelentőségteljes pillantást a beosztottjára.

– Bárcsak így lenne, professzor úr! – sóhajtott fel az édesanya. – Mivel tudnánk meghálálni a fáradozását?

– Egy pohár hideg csapvíz éppen megteszi – közölte Medveczky határozottan.

– Nem maradna velünk vacsorára? Szívesen látnánk – ajánlotta fel a háziasszony, de ekkor olyasmi történt, ami ritkaságszámba ment az Almási házban. A vendég visszautasította a vacsorameghívást, és Julika erősködésének dacára, ellentmondást nem tűrően ragaszkodott a pohár vízhez.

A családfő a vízcsaphoz sietett, és elővett egy poharat. Úgy érezte, ilyen határozott vízigényt legfeljebb sivatagok környékén szoktak megfogalmazni, s megállapította magában, hogy Medveczky professzor igazán szuggesztív stílussal rendelkezik.

Miután a vendég távozott, Ákosból sem lehetett kihúzni egy szót sem, mert azonnal visszavonult a szobájába, még vacsorát sem vett magához. Az édesapja ugyan be akart hozzá kopogni később, de Julika leintette:

– Hagyd, majd elmondja magától, ha akarja. Most hadd pihenjen.

Ákosnak valóban ez volt a terve. Alaposan kipihente magát, aztán másnap felkereste Hajdúék házát, hogy beszéljen a kedvesével.

– Évi itthon van? – kérdezte az édesapját, amikor az kaput nyitott neki.

Hajdú Endre biccentett, majd hátramutatott:

– A kertben üldögél, az almafa alatt.

Ákos hátrasietett. Éva valóban ott ült a kerekesszékben, és az eget kémlelte. Aztán pedig Ákos arcát, s rögtön látta rajta, hogy a fiú komoly mondanivalóval érkezett. Nem is kellett sokáig várnia, hogy megtudja, mi az:

– Nézd, Évi, azt szeretném, ha végre dűlőre jutnánk kettőnk ügyében.

– El akarsz hagyni? – kérdezte a lány tréfálkozva, de Ákos izgalmában nem vette észre a félmosolyt az arcán. Lerogyott mellé a kerti padra, és a kezébe temette az arcát:

– Édes Istenem… Dehogyis! Épp ellenkezőleg!… Kérlek, ne járjuk már végig újra és újra ugyanazokat a lépcsőfokokat! Én szeretlek téged, te is szeretsz engem, mi akadályát látod, hogy végre egybekeljünk?

Évi hosszan hallgatott, majd Ákos unszolására így válaszolt:

– Te mondtad, hogy ne járjuk végig újra és újra ugyanazokat a lépcsőfokokat. Márpedig mást most sem tudnék mondani, mint amit már eddig is ezerszer elmondtam.

– Ugyanazokat az érveket valóban fölösleges újra elmondanod – helyeselt Ákos –, merthogy azok az érvek számomra nem érvek. Ezerszer elmondtad, én meg ezerszer megcáfoltam őket.

– Nos, akkor tényleg nincs más hátra, mint egy nagy, közös hallgatás – dőlt hátra Évi –, merthogy új érveim nincsenek, a cáfolataid pedig ugyanúgy nem győznének meg engem, mint eddig.

Ákos szórakozottan letépett egy fűszálat, és zavarában rágcsálni kezdte. Aztán így szólt:

– Nos, ha ez az utolsó szavad, akkor nekem is el kell gondolkodnom bizonyos dolgokon. Vagy inkább lépnem kell egy bizonyos irányba. Tudod, az az ötlet fordult meg a fejemben, hogy jelentkezem a francia idegenlégióba…

Ákos ezzel a bejelentésével el tudta érni, hogy Évi kizökkenjen végre a szerepéből, a lány tudniillik hatalmas szemeket meresztve ismételgette a sokatmondó szavakat:

– Jelentkezel a francia idegenlégióba???

Ákos komoly arccal bólogatott.

– Miért, mi vagy te, valami bűnöző? – hüledezett Évi. – Talán menekülnöd kell a hatóság elől?

– Úgy látom, túl sok Rejtő-regényt olvastál, édesem – mosolygott elnézően Ákos, majd hozzátette: – Nincs okom menekülni sem földi, sem égi hatóság elől. Égi hatóság elől amúgy sem lehetséges a menekülés.

– Akkor meg mi okod van erre az egészre? – borult ki Évi, és az Almási fiú hiába is akarta volna tagadni, hogy épp ebből az apatikus állapotból szándékozott kizökkenteni a kedvesét, a jelek szerint teljes sikerrel. Hatalmas megerőltetéssel közönyös arcot erőltetett magára, és abszolút tárgyilagos hangon adott tájékoztatást:

– A Légióval kapcsolatban rengeteg tévhit terjedt el a világban. A legtöbben azt hiszik, hogy a Légió bűnözőket, bajkeverőket és más kétes alakokat vár a soraiba. Réges-rég talán még így volt, de manapság már szigorú feltételekhez kötik a felvételt, a jelentkezők felét általában elutasítják különböző okok miatt. Fizikai, erőnléti, pszichológiai, egészségügyi alkalmatlanság okán. Így tehát…

Évi idejét látta, hogy véget vessen az ismertetésnek:

– Most akkor végül is te ki előtt akarsz bizonyítani? Saját magad előtt, énelőttem, a szüleid előtt, vagy mégis mire véljem ezt az egészet?

Ákos úgy tett, mint aki meg sem hallja a közbevetést, és csak folytatta a saját mondókáját, nem minden célzatosság nélkül:

– Büntetett előéletű illető nem is lehet a Légió tagja. De például családos ember sem. Ha kiderül a jelentkezőről, hogy büntetett előéletű vagy házas, akkor azonnal megszakítják a felvételi eljárást.

Évi megragadta Ákos karjait, és magához húzta a fiút.

– Tényleg jelentkezni akarsz, a legkomolyabban ez a terved? – kérdezte tőle, és a szeme sarkában apró könnycsepp gyűlt össze.

– Persze, hogy komolyan beszélek – bólintott az Almási fiú, aztán kiszabadítva magát a szorításból, fölegyenesedve megismételte: – Ha házas a delikvens, akkor azonnal elutasítják, de hát, ugyebár, az én esetemben nem áll fenn ez a körülmény.

A lány megtörten az ölébe ejtette a kezeit, aztán sokáig meredten bámult maga elé.

– Hát jó. Hozzád megyek feleségül – bökte ki olyan hangon, mint valami fogyókúrázó, aki megígéri, hogy most egy darabig nem fog édességet fogyasztani, az Almási fiú azonban nem volt ítélőképessége teljes birtokában, és csak a kijelentés értelmére figyelt, a hangszínére nem:

– Hogy micsoda? Hozzám jössz feleségül? És ezt komolyan mondod??? – Úgy rázta Éva vállait, mint aki egy olyan illetőn akar segíteni, akinek a torkán akadt a főtt tojás.

– Igen, jól hallottad. Hozzád megyek – nyugtázta a lány, mire Ákos gyakorlatilag cigánykereket kezdett hányni a kert teljes hosszában, majd amikor ezen tevékenység végére ért, a teraszra frissiben kilátogató Hajdú Endrét úgy ölelte magához, mint aki gyorsleltárt akar venni a házigazda bordáiról.

– Após uram! – harsogta mámoros hangon, és Hajdú Endre hirtelen nem tudta eldönteni, viszonozza-e az ölelést, vagy egyszerűen dobja ki a fiatalembert a portájáról, merthogy túlterjeszkedett a házigazdával való érintkezés kulturális hagyományain.

A kedves olvasó persze megérti Ákosunkat. Elvégre Almásiék elsőszülött fia évek óta szerette volna már ezt az „igen”-t hallani a kedvesétől, és oly lassan és keservesen teltek a hetek, hónapok, hogy az egy jóval türelmesebb természetű embert is súlyosan igénybe vett volna. Most azonban kimondatott: Igen, hozzád megyek. És bár Ákos nem tulajdonított jelentőséget a hangsúlynak, a kedves olvasó nyilván sejti, hogy nem hárult el minden bonyodalom az egybekelés útjából. Ám, hogy mik ezek az akadályok, az csak a következő fejezetekből derülhet ki.