Egy március végi napon, amikor Ákos és Imre összefutott egy kis baráti beszélgetésre, az Almási fiú rögtön érezte, hogy barátja valami fontos mondanivalóval készült. De egyelőre nem faggatózott. Már csak azért sem, mert voltak bizonyos sejtései a küszöbön álló bejelentésről.
Letelepedtek hát a park egyik padjára, és egyelőre csöndesen élvezték a kora tavaszi napsütést.
– Nagy elhatározásra jutottam. Megnősülök – állt elő a farbával Imre, hamarabb, mint Ákos gondolta volna.
– És ki a szerencsés hajadon? – heccelődött az Almási fiú.
– Természetesen Szilvia – válaszolta a barátja, aki egyelőre nem ült fel az ugratásnak. – Szeretem őt. És Stendhal szerint nem illik szeretni azt, akit szégyellenénk házastársul kívánni.
Ákost meglepte a jelentőségteljes válasz, de egyelőre nem akart lemondani a zríkálásról, amit mindig annyira élvezett, amikor ideje nyílt a legjobb barátjával csevegni.
– Nos, ez valóban így van – ismerte el komolyságot tettetve, majd hozzátette: – Mindazonáltal felhívnám a figyelmedet, hogy Szilviát alig egy hónapja ismered. Nem gondolod, hogy elhamarkodottan cselekszel?
– A hirtelen támadt szerelem, amely házasságot indít, igazgyöngy, gyémánt, drágakő, melyet a legnagyobb művész csiszolt, kincs, amelyet a szív legmélyén kell elrejteni. Ezt nem én mondom, hanem Balzac – tolmácsolta Imre a nagy francia író szavait, és továbbra is megmaradva a francia gondolkodók idézeteinél, egy moralistát citált: – Joseph Joubert azt mondja, feleségnek csak azt a nőt válaszd, akit, ha férfi volna, barátnak választanál.
Ez már sok volt Ákosnak, egyik pillanatról a másikra kiesett a szerepéből:
– Mi van veled, kispajtás? Valami idézetgyűjtemény fölött aludtál el az este?
Imre nem zavartatva magát így folytatta:
– Nos, ha Szilvia férfi volna, azt hiszem, veled együtt a legjobb barátom lenne. De szerencsére nő, így hát húsvét napján meg fogom kérni a kezét.
Ákos kezet nyújtott a barátjának:
– Őszintén gratulálok, és remélem, szívednek kedves választ fogsz majd hallani. Most pedig hadd jöjjek elő én is egy idézettel, ami így hangzik: Minden házasságban megvan az a három mondat, ami örök fájdalmat jelent, és amit egyetlen későbbi más mondat sem tehet jóvá… Nos, azt kívánom, soha ne mondjátok ki egymásnak azt a bizonyos három mondatot.
– Köszönöm – válaszolt Imre elfogódottan, majd benyúlt a kabátja belső zsebébe, és előhalászott egy apró könyvecskét. – Kitől származik ez az idézet? – tudakolta Ákostól. – Az elmúlt napokban mindenféle idézetet elolvastam, ami a házasságra vonatkozik, de ez sehonnan sem ismerős.
Az Almási fiú elmosolyodott barátja ügybuzgalmán, majd széttárta a kezét:
– Sajnos nem emlékszem a szerző nevére. De talán nem is a név a fontos, hanem a tartalom és az üzenet. – Aztán elkomolyodva így szólt: – Tudod, az egyik szemem sír, a másik nevet. Örülök a boldogságodnak, és támogatlak az elhatározásodban, hiszen magam is úgy vélem, hogy titeket az Isten is egymásnak teremtett. Ha viszont belegondolok, hogy hamarosan elutaztok Írországba, és négy-öt évig egész biztosan nem költöztök haza, hiszen Szilvia legkevesebb ennyi ideig fog ott egyetemre járni, akkor bizony üröm is vegyül az örömömbe.
– Csöppet se aggódj – vágta hátba barátságosan Imre –, olyan jó állás van számomra a láthatáron, hogy akár évente háromszor-négyszer is hazarepülhetünk valami fapados járaton. Tehát jóval sűrűbben fogunk találkozni, mint az első kinn tartózkodásom idején.
– Hű, de magabiztos lettél hirtelen! – csettintett Ákos, majd vigyorogva hozzátette: – Lám, mire nem képes a szerelem!… Aztán mondd csak, miféle jó állásra van kilátásod?
– Vezető állásba kerülök majd – jegyezte meg hamiskás mosollyal Imre. – Egy kukásautó sofőrje leszek – tájékoztatta barátját olyan ragyogó arccal, mintha arról számolt volna be, hogy előadónak hívták meg a dublini egyetemre.
