A jelmezbál helyszínén igazi karneváli sürgés-forgás fogadta Ákosékat, ami igencsak a kedvükre való volt, mert el tudtak vegyülni a forgatagban, a legcsekélyebb feltűnés nélkül, már ha lehet ezt a kifejezést használni egy olyan rendezvénnyel kapcsolatban, ahol a legkülönbözőbb állatfigurákba botlik az ember, és csak a pincérek néznek ki hétköznapi módon. Viszont, ahogy az már lenni szokott, ami az egyik oldalon előnyként jelentkezik, az a másik oldalon hátrányként szerepel. A fiúk ugyan beleolvadtak a kavalkádba, de ugyanez Szilviáról is elmondható volt. Imrének fogalma sem volt, merre keresse őt.
Egyszer azonban különös érzés ejtette rabul. Amint megpillantott egy nyúljelmezes illetőt, onnantól kezdve nem bírta levenni róla a szemét. Delejes vonzalmat tapasztalt, ami ráadásul a szerelmesek tévedhetetlenségének érzésével párosult. Imre hirtelen teljesen biztos lett a dolgában. A nyúljelmezes illető közelébe óvakodott, és megpróbált beszédbe elegyedni vele:
– Nem is hittem volna, hogy ilyen hamar megfejtem a titkot – mondta magabiztosan.
A nyúl nem válaszolt.
– Lehet, hogy most elrontottam a játékot – folytatta Imre –, de, tudod, a szívem mélyén azonnal jelzett egy különös érzés. Hiába is próbáltam volna elnyomni.
A nyúl továbbra is hallgatott.
Imre ezt a hallgatást félreértelmezte, és egyre fölényesebben kapacitálta a nyuszit, hogy fedje fel kilétét, mígnem arra lett figyelmes, hogy az olajsejk karon ragadja, és a terem egy félreeső zugába vonja félre.
– Fölöslegesen próbálkoztál, jóbarát – mondta Ákos. – Friss értesüléseim szerint a nyuszijelmez alatt egy olyan illető lapul, aki egy árva szót sem ért édes anyanyelvünkön. A házigazda portugál ismerőse, ráadásul férfi az istenadta.
Imre csalódása leírhatatlan volt:
– Azt akarod mondani, hogy cserben hagyott a megérzésem, és hosszú percekig egy portugáliai illetőségű nyúlhoz beszéltem, aki pasas? Neki tartottam kiselőadást a szívem mélyén tapasztalt érzésekről?
– Minden kétséget kizáróan.
– Azt hiszem, nem ez lesz életem legromantikusabb estéje – jegyezte meg bánatosan a robot, mire az olajsejk biztatólag hátba vágta:
– Csak semmi csüggedés! Hosszú még az éjszaka. – Majd odafordult egy libériát viselő illetőhöz: – Tudna valami szénsavas frissítővel szolgálni nekünk, öregem? – érdeklődött olajsejkhez illő fölényességgel, mire meglepő válasz érkezett:
– Sajnos nem tudok, fiatalember. Nem vagyok komornyik, csupán annak öltöztem.
Ákos egy darabig nem látta át egész világosan a probléma lényegét.
– Javítson ki, ha tévednék, de egy komornyik attól komornyik, hogy annak öltözik – fejtette ki logikusan. – Higgye el, nem rendelnék magától frissítőt, ha mondjuk tűzoltónak öltözött volna. Csak egy-egy pohárra való frissítőre tartok igényt a barátommal, nem pedig egy egész szerkocsira való vizet kértem.
A libériás úriember egy komornyikhoz illő türelemmel és szolgálatkészséggel magyarázta el, hogy ő nem a személyzethez tartozik, hanem a vendégsereghez, csak éppen komornyiknak öltözött. Aztán hozzátette:
– Készséggel hozok önnek egy pohár frissítőt, ahogy az egy inashoz illik, előtte azonban uraságodnak a nevemre kell íratnia az egyik olajkútját.
Ákos jelentős túlzásnak érezte a követelést, de nem volt érkezése az aránytalanságról vallott véleményét kifejteni, ugyanis ekkor egy ismerős hang harsant fel mögöttük.
– Nagyon ötletes ez a robotjelmez. És szimpatikus is, tekintve, hogy tudom, ki rejtőzik alatta.
Egy darázs állt mögöttük, és Imrének valóban úgy fúródott a szívébe Szilvia hangja, akár egy fullánk.
– Nos, ez hamar ment – jegyezte meg csalódottan. – Megnyerted a fogadást. Jogod van előterjeszteni a kívánságodat.
– No, ne legyél már annyira elkenődve – vigasztalta Szilvia, majd incselkedve hozzátette: – Egy robotnak különben sem lehetnek érzelmei.
– Ez itt egy nagyon fejlett konstrukció – sietett barátja segítségére Ákos. – Igenis vannak érzelmei, én ezt biztosan tudom.
Imre vegyes érzelmekkel fogadta az olajsejk közbeszólását. Hálás is volt a segítségért, ugyanakkor az érzelmeiről maga szeretett volna vallani Szilviának. Mindenesetre nem morfondírozott sokáig a történteken, szinte önmagát vigasztalva jegyezte meg:
– No, annyi baj legyen. Ha lebuktam, hát lebuktam. Legalább nem kell egész este robothangon társalognom különböző nyulakkal, macikkal, zebrákkal és minden rendű és rangú állatokkal, továbbá hirdetőoszlopokkal és szendvicsemberekkel.
Aztán Szilviához fordult, és újból elismerte:
– Te nyerted a fogadást. Terjeszd hát elő a kívánságodat.
– Majd inkább négyszemközt – felelte a lány, mire érdekes módon az olajsejknek halaszthatatlan dolga akadt a terem másik végében.
Amikor kettesben maradtak, Imre immár harmadszor próbálta kipuhatolni, miféle „zálogot” akar kérni tőle Szilvia, de a lány nem akarta elsietni a dolgot:
– Ráérek még kitalálni, előttünk az egész este.
– Nem lehet azt mondani, hogy a darazsaknak valami elképesztő gyorsan jár az agyuk – incselkedett most Imre, mire Szilvia nevetve hozzátette:
– Egy robot agyához mérve kétségtelenül lassabb az észjárásunk.
Imre, egy robot habitusához mérve kétségtelenül félénken és elfogódottan vallotta be:
– Ha én győztem volna, én bizony randevút kérek tőled. Az első perctől kezdve tudtam, már akkor is, amikor megkötöttük a fogadást.
Szilvia elmosolyodott:
– Nos, ha így áll a helyzet, akkor gyakorlatilag teljesen mindegy, melyikünk nyert.
Imrének elkerekedett a szeme:
– Ez azt jelenti, hogy…? Izé… hogy te is…? Te is azt akartad…? Már úgy értem…
A lányból újra kitört a nevetés:
– Mit is beszéltünk meg az előbb a robotok agyának sebességéről? No, akkor ne okozz csalódást, kérlek.
Azzal elindult a svédasztal felé, Imre pedig az egyik pillanatban szégyellte magát, a másikban a szerelemtől hevült, s mivel mindkét érzelem bíborvörös arcszínnel járt, hősünket egyfolytában ilyen árnyalatban láthatta volna, akinek módja van bekukkantani az álarca alá.
Miután alaposan kipironkodta magát, elindult szíve hölgye, pontosabban szíve darazsa után, mert egyrészt máris hiányzott neki, másrészt maga is éhes lett. Falatozás közben aztán érdekes dolgok derültek ki a lányról.
– Képzeld, úgy fest, hogy ősztől Írország fővárosában, Dublinban fogok tanulni – újságolta lelkesen.
Imre szívét megdobogtatta a hír. Ha bármely másik ország neve hangzik el a mondatban, akkor csalódás és kétségbeesés lett volna úrrá rajta, így azonban különös jelnek tekintette a fejleményt.
– Sőt – folytatta a lány –, úgy tűnik, hogy már a nyarat is odakinn töltöm. Egy barátnőm szerez nekem munkát három hónapra, hogy ne legyenek anyagi gondjaim mindjárt a szemeszter indulásakor.
– Milyen jellegű munkát? – érdeklődött Imre.
– Felszolgáló leszek egy büfében. Talán a nyelvet gyakorolni sem lesz utolsó az a három hónap.
– Rendkívül rokonszenves számomra a gondolkodásmódod – vallotta be Imre. – Írország most valahogy csudaszépnek tűnik fel előttem, és ha még a te szépséged is hozzáadódik, akkor nem fogok tudni ellenállni neki.
– Hogy érted ezt? – csodálkozott el Szilvia.
– Úgy értem, hogy nyártól újra visszamegyek oda dolgozni – ismertette az utóbbi percben született elhatározását Imre.
