– Mondd csak, Dórinak meséltél valaha erről a versfaragási próbálkozásodról? – kérdezte Ákos.
– Hova gondolsz? – hüledezett Imre. – Még csak az hiányzott volna!
Az Almási fiú elgondolkozva dőlt hátra, s aztán így szólt:
– Szerintem pedig igenis, ez hiányzott. Pontosan ez.
Imre értetlenül csóválta meg a fejét:
– Önmagadnak mondasz ellent, drága barátom. Nincs egy perce, hogy te magad is megütköztél bizonyos rímpárokon, most meg azt állítod, hogy meg kellett volna mutatnom Dórinak a verset?
– Én nem ezt állítottam – szögezte le Ákos. – Azt helyesen tetted, hogy nem mutattad meg neki a mérsékelten világszínvonalú költeményt. Viszont azt jól tetted volna, ha elmeséled neki annak az estének a történetét, amikor a vers született. Valahogy úgy, ahogy nekem mesélted. Dóri is jól szórakozott volna rajta, és ha az ember meg tud nevettetni egy nőt, akkor félig már nyert ügye van. Ráadásul ez egy diszkrét és elegáns vallomással is felért volna, hiszen Dóri nyilván nem gondolta volna azt, hogy a kőművesmunka vagy a vízvezeték-szerelés mesterfogásait próbáltad rímekbe foglalni számára… És mondok még valamit: a nők igenis értékelik azt, ha a férfi nem játssza meg előttük a tökéletes hímpéldányt, hanem képes a gyengeségeiről, a félresikerült próbálkozásairól, az esetlenségeiről is beszélni.
– Jaj, hogy én mennyire utálok pszichológusokkal beszélgetni – vakargatta a fejét Imre.
– Miért, olyan sokkal volt dolgod eddig? – mosolyodott el Ákos, majd így szólt: – Persze nyilván nem ezen az egy momentumon múlott a dolog, és még véletlenül sem szeretném, ha visszamenőleg rosszul kellene érezned magad a szavaim miatt.
Imre kiitta a poharát, aztán a múltba révedve megszólalt:
– Tudod, ha nem is versben, de prózában azért folyt köztünk levelezés, és még az is megesett, hogy te voltál a postás…
– Nocsak! Hát ezt meg hogy értsem? – kérdezte Ákos.
– Egyszer az történt, hogy közbejött valami, és nem tudtam volna időben visszavinni Dórinak a könyvet, amit kölcsönadott, így hát veled küldtem vissza neki, és rejtettem bele egy levélkét is. Persze nem szerelmi vallomással, csak egy szimpla bocsánatkéréssel. Legnagyobb meglepetésemre azonban a következő kölcsönkönyvben ő is küldött egy pársoros üzenetet. És aztán ez így folyt köztünk egy darabig, még akkor is, amikor személyesen adtuk egymás kezébe a köteteket.
– No, ez már kellőképp romantikus eljárás – ismerte el Ákos.
– Kénytelen voltam romantikus síkra terelni a folyamatokat, ugyanis akkor én már készültem külföldre menni munkát vállalni, és szerettem volna megtudni, mik az esélyeim Dórinál. Az utolsó levelemben céloztam is rá, hogyha lenne miért, én szíves-örömest itthon maradnék…
– Erre ő…? – érdeklődött egyre izgatottabban Ákos.
– Erre ő sajnos már egyáltalán nem válaszolt semmit – hajtotta le a fejét Imre. – Márpedig ezt csakis egyféleképpen tudtam értelmezni. Egyáltalán nem szerette volna, ha a hiú reményeim miatt itthon maradok, és nem használom ki az írországi lehetőséget.
Amikor elbúcsúzott egymástól a két barát, Ákos nehéz szívvel indult hazafelé. Egyelőre magam sem tudta, miért bujkálnak rossz érzések a lelkében. Amikor hazaért, csak fel-alá járkált a könyvespolca előtt, majd leemelt egy kötetet, amelyik Magyarország szépségeit mutatta be útleírások és fotók formájában. És akkor már derengett neki valami. Annak idején Dóri nyomta a kezébe a könyvet, mégpedig azzal, hogy vigye el Imrének, ám ő nem továbbította a küldeményt. Természetesen nem tudhatta, miféle rejtelmek húzódnak a háttérben. Egyszerűen arra gondolt, hogy tapintatlan dolog ilyesmit küldeni annak a fiúnak, aki épp elutazni készül a hazájából.
Remegő kézzel nyitotta szét a könyvet, és rossz sejtelmei beigazolódtak. A lapok közül egy kézzel írott levél hullott a földre…
Ákos remegő kézzel vette föl a levelet. A papír szinte égette az ujjait. Visszahelyezte a lapot a könyvbe, aztán nagy ívben el is hajította a kötetet, mintha ezzel a heves mozdulattal a nyomasztó érzések alól próbálná fölszabadítani a lelkét. De a lelke természetesen egyáltalán nem szabadult föl, sőt. Ahogy fel-alá járkált a szobában, egyre idegesebb tempóban, a súlyos gondolatok úgy sorjáztak elő az elméjében, mint valami menetelő század katonái. Szinte még a döngő, csizmás lépteket is hallani vélte.
Az ágyra nézett. A könyv csálén hevert az ágyterítőn, és a halványkék levélpapír bűnjelként kandikált elő a lapok közül. Az Almási fiú hirtelen ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy elolvassa a húga sorait.
Tudnom kell, mi áll a levélben! – egyre csak ez dobolt az agyában… Mert mi van akkor, ha Dóri annak idején maradásra akarta bírni Imrét? Mi van akkor, ha valóban megijedt, amikor arról értesült, hogy a lehető legkomolyabbak a külföldre utazási szándékai, és akkor döbbent rá, hogy ennek már fele sem tréfa, és a fiú hamarosan tényleg csomagolni fog, ő pedig talán örökre elveszítheti Imrét? Ezt a barátjának sohasem szabad megtudnia!
Ha pedig az ellenkezője igaz, és Dóri egyáltalán nem akarta marasztalni, akkor semmi vész, hiszen Imre úgyis ebben a tudatban utazott el Írországba…
De aztán egy egész más hangon szólalt meg a lelkiismerete. A levéltitok szent dolog, barátok között pedig aztán főleg. Egyszerűen nincs joga, hogy elolvassa azt az üzenetet, amit a húga nem neki szánt. Hogy nézne azután tükörbe? Hogy nézne a húga és a legjobb barátja szemébe?
No de miért is kellene megtudniuk? Hiszen az első esetben nem kézbesítené a levelet, pontosan azért, hogy Imre ne rágódjon olyan dolgokon, amiket már úgysem lehet visszacsinálni, hiszen Dóri azóta valaki máshoz kötötte az életét. A második esetben pedig pláne fölösleges lenne a kézbesítés, hiszen Imre csak azt tudná meg, amit már úgyis tud. Illetve, amilyen hitben azóta is leledzik.
Így vívódott magában hosszú órákon keresztül, de sehogy sem tudott közelebb jutni a helyes megoldáshoz. Pontosabban szólva a szíve mélyén nagyon is tudta, mi lenne a helyes megoldás, de a másik eshetőség is hatalmas kísértésként nehezedett a lelkére.
Végül aztán megragadta a könyvet, és felkereste vele az édesapját.
