– Ezt komolyan mondod? – kérdezte elképedve Ákos.
A barátja szomorúan bólintott:
– Hidd el, nem könnyű ilyesmiről beszélni. Az ember a sajátjaival kapcsolatban nehezen szánja rá magát efféle kijelentésekre, de a tapasztalataim ezt mondatják velem. Irigykedve figyeltem, ahogy a lengyelek, a litvánok, a csehek, vagy bármelyik más náció fiai és lányai ott segítették egymást, ahol tudták, miközben, aki engem átvert, az mind magyar volt.
– És mégis, hogy vertek át? – érdeklődött a részletek felől Hugi.
– Már rögtön a kiérkezésem után ízelítőt kaphattam belőle, mi mindenre számíthatok odakinn – kezdte az elbeszélést Imre. – Találkozóm volt azzal az illetővel, aki megígérte, hogy segít nekem munkát szerezni. Barátságos, szimpatikus fickónak látszott. Úgy mutatkozott be, mint aki pár éve tette át a székhelyét Szegedről a zöld szigetre. Beültünk egy pubba, hogy elbeszélgessünk egy kicsit a lehetőségekről. Egy pohár barnasör mellett szóba került sok minden. Nemcsak a munka világáról esett szó; az új ismerősöm igyekezett nekem megvilágítani, milyen is odakinn az élet, milyenek a helyi emberek, milyenek a vendégmunkások, és nem utolsósorban, hogy mire vigyázzak majd álláskeresés közben. Merthogy sok a szélhámos.
A történet ezen pontján Imre jelentőségteljesen köhintett, miközben keserű félmosoly jelent meg a szája sarkában.
– Szóval, csakhamar bizalmamba fogadtam a fickót. Sajnos csődöt mondott az idehaza olyan jól működő emberismeretem. Azt hiszem, dolgozott bennem valamiféle elhagyatottság-érzés is, hiszen ott álltam egyedül egy idegen országban, és borzasztóan vágytam arra a tudatra, hogy számíthatok valakire.
– Mi történt? Mondd már, az ég szerelmére! – türelmetlenkedett Hugi.
– Nos, csak annyi – folytatta Imre –, hogy a hosszúra nyúlt beszélgetés végén újdonsült ismerősöm legombolt rólam némi készpénzt, természetesen munkaközvetítői díj fejében. Azt mondta, napokon belül jól fizető álláshoz fog juttatni, olyanhoz, hogy még évek múlva is imába foglalom majd a nevét. Aztán kiment a mosdóba…
Imre most elhallgatott, és körbetekintett az Almási család tagjain.
Hugi nem értette, mire jó ez a hatásszünet, ezért izgatottan biztatni kezdte a vendéget, hogy csak folytassa tovább a történetet.
– Azt hittem, innen már kitalálható, mi következett – vonta meg a vállát Imre, aztán nagyot sóhajtott: – Soha többé nem láttam a fickót – vallotta be szomorúan. – Nem a mosdóba ment, hanem a kijárathoz, aztán elszelelt a pénzemmel. Ami önmagában még nem is lett volna baj, de semmiféle munkaajánlattal nem jelentkezett, sem pár nap múlva, sem később, egyáltalán soha. Amikor pedig én próbáltam felhívni, kiderült, hogy egy nem létező telefonszámot adott meg nekem. Természetesen a cechet is nekem kellett kifizetnem a pubban, miután rájöttem, hogy az asztaltársamnak esze ágában sincs többé visszajönni, úgyhogy duplán is veszteséggel zártam a napot.
– De legalább tanultál az esetből, és legközelebb már óvatosabb voltál – mondta Ákos.
Imre ismét csak keserű mosolyt eresztett meg:
– Hidd el, jóbarát, nem tudsz olyan óvatos lenni, hogy át ne vágjanak, ha nagyon akarnak – jelentette ki szomorúan. – Egyszerűen azért, mert egy idegen ország ismeretlen vizein evezel, gyér nyelvtudással és a nullával egyenlő helyismerettel, kiszolgáltatottan, és kénytelen vagy belemenni olyan dolgokba is, amiket máskor soha nem vállalnál el, egyszerűen azért, hogy ne halj éhen.
– Egyre ijesztőbben fogalmazol, öcsémuram – jegyezte meg a családfő, és rosszat sejtve merült bele a vendég újabb történetének meghallgatásába.
– Nem jártam sokkal szerencsésebben az első munkaadómmal sem – vallotta be Imre. – Csak az ő esetében hosszabbra nyúlt a folyamat, mire kiderült, hogy hányadán is állunk… Természetesen mindent megígért, amit csak lehetett. Alapbér, juttatások, élelmiszer-utalvány, ruhapénz, minden szerepelt a repertoárjában. És valóban, egy hét után úgy érezhette az ember, hogy megfogta az Isten lábát. Tudniillik odaát hetente van fizetés.
– Akkor hát mi volt a gond? – kérdezte Öcsi, nem egészen indokolatlanul.
– Nos, csak annyi – folytatta Imre –, hogy elmúltak ezek a biztonságos hetek. Beköszöntött a válság, és a mi főnökünk elkezdett mentegetőzni. Már nem adta ide a teljes heti fizetést, aztán már az élelmiszer-jegyeket sem, később pedig semmit. Azt mondta, ha majd őt is kifizetik, akkor szétoszthatja a bevételt az alkalmazottai közt.
– Megkezdődött a sorban állás – bólogatott tudálékosan Ákos.
– Úgy van – hagyta jóvá a barátja. – De ez még nem is lett volna olyan nagy gond. Hanem amikor hazautazott Magyarországra! – A kezébe temette az arcát, és látszott, hogy hosszú hónapok múltán is lehangolja a visszaemlékezés.
– Először azt mondta, majd akkor fizet, amikor visszatér. Aztán a hétvégére halasztotta. Utána meg a hó végére. Nekem meg a munkatársaimnak akkor már egy lyukas eurocentünk sem volt, bármilyen megoldásnak örültünk volna. De ő nem. Szemrebbenés és bármiféle pironkodás nélkül mondta az arcunkba, hogy tulajdonképpen ingyen dolgoztunk. Pénz nincs, és ha majd a magasságos bank megkönyörül rajta, akkor is a családja meg a törlesztőrészletei lesznek a fontosabbak, nem a munkásai.
– És mi van ilyenkor a szakszervezetekkel odaát? – kérdezte Almási Károly.
A vendég csak bosszúsan legyintett:
– Nem tudnak olyan rendszert kitalálni, hogy a kisembernek jó legyen.
Imre még hosszasan ecsetelte, miért nem érdemes Írországban munkát vállalni manapság, mintha csak az Almási család több tagja is oda készült volna. Aztán viszont nekivágott a városnak a két jóbarát, hogy négyszemközt is szót válthassanak. Mivel estére meglehetősen hűvösre fordult az idő, felkeresték azt a borozót, amelyik pár évvel korábban az egyik kedvenc helyük volt. Rendeltek egy-egy pohár forralt bort, aztán leültek az egyik asztalhoz melegedni.
Imrén látszott, hogy régi emlékeket idéz benne a környezet. Múltba révedező tekintettel nézett körbe, aztán váratlanul felsóhajtott:
– Milyen kár, hogy Dóri is itt hagyta a várost…
– No, azért annyira ne féltsd, nincs ott neki rossz dolga, legalábbis a leveleiből ez derül ki – mondta Ákos.
– Ennek örülök – bólintott Imre –, de, tudod, amikor megírtad, hogy mik a szándékai a húgodnak, akkor én már lélekben hazafelé készülődtem, és az jutott eszembe, milyen furcsa fintora a sorsnak, hogy ő pont akkor teszi át a székhelyét Erdélybe, amikor én éppen hazatelepülök.
Ákos összehúzott szemöldökkel fürkészte a barátja arcát. Egyelőre nem voltak világosak számára Imre szavai, és ennek csakhamar hangot is adott:
– Mondd, te végül is most miről beszélsz? Milyen összefüggést kéne felfedeznem a két esemény között?
Imre nagyot kortyolt a forralt borból, aztán furcsa mosolyra húzta a száját:
– Tényleg nem érted, te pupák?
– Tényleg nem.
– Halvány sejtelmed sincs?
– Ha lenne, nem kérdeznélek.
– Na jó, akkor elmondom – sóhajtott újból Imre: – Szerelmes vagyok a húgodba, te ütődött.
Ákos akkora szemeket meresztett, hogy hosszú másodpercekig még pislogni is elfelejtett, később azonban viharos gyorsasággal pótolta be ebbéli mulasztását, amikor is sűrű pislogástól kísérve a következő, roppant értelmes kérdéseket tette föl a barátjának:
– Hogy mi?… Mi van?… Te… izé… szerelmes vagy? Mármint hogy te a Dóriba?…
Imre elnevette magát barátja zavarán:
– Úgy van. Látom, lassan összeáll a fejedben az alany és az állítmány.
