Egy októberi reggelen Ákos különösen vidám hangulatban sürgött-forgott a konyhában, miközben a tejeskávéját készítette. Még fütyörészett is a művelet mellé, ami nem túl gyakran esett meg vele.
– No mi az? Mi történt? – faggatták a többiek, mire túláradó mosollyal közölte:
– Végre hazajön Imre! Ma reggel olvastam az üzenetét, hogy a jövő héten hazautazik.
Így már érthető volt Ákos öröme, hiszen Imrét, a legjobb barátját, aki Írországban vendégmunkáskodott, immár évek óta nem látta.
Szeretett volna kimenni elé a ferihegyi repülőtérre, de mivel Imre érkezése egy munkanap délelőttjére esett, ezt nem tehette meg. Így aztán a rég várt találkozás az Almási-ház kapujában esett meg, késő délután.
A két barát összeölelkezett, és szorgosan meglapogatták egymás hátát, aztán a vendég illendően köszöntötte a család többi tagját is, akik összesereglettek a fogadására.
– Nahát, mekkorát nőttetek! – simogatta meg az ikrek fejét, aztán barátságosan hátba vágta Gergőt: – Te meg kész férfiember lettél, kedves öcsémuram! – állapította meg harsány vidámsággal. Aztán valamivel csöndesebben megkérdezte: – Kár, hogy Dóri nincs idehaza.
– Ő is a vendégmunkások kenyerét eszi, ahogy te – felelte a családfő –, csak ő nem ment olyan messzire. Székelyföldön vállalt tanítói állást.
– Igen, tudom – bólintott Imre –, Ákos tájékoztatott róla.
– No de most már kerüljünk beljebb, ne itt a kapuban tereferéljünk – indítványozta a háziasszony. – Egyébként is kész a vacsora, és ha nem tévedek, nem mostanában volt szerencséd hazai ízekhez.
– Bizony nem – ismerte el a vendég, és a nyál is összefutott a szájában Julika főztjére gondolva.
Nos, várakozásában nem is kellett csalódnia. A háziasszony a két legnagyobb kedvencével, gulyáslevessel és túrós csuszával állt elő.
– Bevallom, Julika néni, ezt a két fogást még sosem ettem egymás után, de most nem tudok nekik ellenállni. Hihetetlenül kiéheztem a jóféle magyaros ételekre – mondta lelkesen, aztán az utolsó falatig eltüntette, amit a tányérjára tettek, a háziasszony legnagyobb örömére.
– Odakinn nem találtál magyar vendéglőt? – érdeklődött a családfő.
– Találtam én, Károly bácsi, de egyrészt nagyon drága volt az én pénztárcámnak ahhoz, hogy rendszeresen odajárjak, másrészt meg egy orosz fickó volt a szakács. Na most tessék elképzelni egy gulyást orosz módra. Komolyan mondom, még savanyú uborka is volt benne – borzongott meg a kellemetlen emlék hatására Imre, aztán, hogy feledje a keserű múltat, szórt még egy kis tepertőt a túrós csuszájára.
– Na, akkor megvan a megoldás családunk felemelkedésére – nyilatkozta vigyorogva Gergő. – Ki kell menni Írországba, és nyitni kell egy magyar éttermet. Anya főz, mi meg majd felszolgálunk, és pár év múlva újgazdagokként fogunk hazatérni.
A vacsora után a nappaliban folyt tovább a beszélgetés. Természetesen arról faggatták a vendéget, hogy meddig marad itthon, és egyáltalán, hogy megy sora azon a távoli zöld szigeten.
– Az ünnepeket egész biztosan itthon fogom tölteni – újságolta Imre. – Aztán januárban majd meglátjuk. Még az is lehet, hogy többé vissza sem megyek Írországba dolgozni.
„Adná az Isten” – fohászkodott magában Ákos, de a következő pillanatban elfutotta a szégyen, mert rájött, hogy újfent önzőségen kapta magát a barátját illetően.
– Gondolom, ott sem rózsásabb a helyzet, mint nálunk, legalábbis munka ügyben – jegyezte meg Károly.
– Nem bizony – ismerte el Imre. – Pedig az elején igencsak rózsásnak tűnt minden. Volt munka bőven, és a helyiek is nagyon barátságosak voltak az idegenekkel. Aztán beköszöntött a válság, és talán Írországban hozott elsőként hatalmas visszaesést. Onnantól kezdve egyre több kényszer-szabadnapot kaptunk, és már az írek sem voltak olyan mosolygósak velünk szemben…
– Lehet, hogy valamivel hamarabb kellett volna kimenned – tűnődött el Almási Károly –, mondjuk egy évvel korábban.
– Igen, ezen magam is sokat gondolkoztam – bólintott Imre. – Mármint mostanában, a hazatérést tervezgetve. Mert amikor kiutaztam, a kezdeti munkakeresési, beilleszkedési időszakot leszámítva, minden fényesen indult. Volt munka bőséggel. A főnököm egyik megrendelést kapta a másik után. Néha már restelkedve kérdezte meg, hogy nem szeretnék-e hétvégén is dolgozni, mert annyi a munka.
– Végül is mivel foglalkoztál? – érdeklődött Hugi.
– Az építőiparban dolgoztam – felelte a vendég. – Azon belül aztán volt minden: festés, mázolás, csempézés, burkolás, még kőműves mellett is segédkeztem. Sőt, hébe-hóba még bádogos munka is akadt.
– Hiába, már itthon is igazi ezermester voltál – jegyezte meg a háziasszony.
– Büszke is vagyok rá, hogy mindig is elégedettek voltak a munkámmal, a megrendelők is és a főnököm is – húzta ki magát Imre. – Arról nem is beszélve, hogy a pénzem is szépen gyűlt. Igyekeztem mindent félretenni, magamra csak a legszükségesebbeket költöttem. Nem jártam szórakozni, sőt, szinte sehova sem jártam, mert egyébként elég drága odakinn az élet, a szórakozásról nem is beszélve.
– Ennyi munka után, gondolom, túl sok kedved meg erőd sem nagyon volt hozzá – vélekedett Ákos.
– No igen, már idehaza sem voltam az a dorbézolós fajta, ott meg – legyintett Imre –, örültem, ha este bedőltem az ágyamba. De boldogított a remény, hogy egy-két év, aztán hazajöhetek, és még talán egy kis lakást is vehetek magamnak a keresetemből, némi bankkölcsönnel kiegészítve… És akkor beütött a válság. Az építőipart az elsők közt küldte padlóra. Szinte egyik hónapról a másikra. A főnökömnek immár nem az volt a gondja, hogyan beszélje rá a brigádot a hétvégi műszakra. Örült, ha a hétköznapokon munkát tudott szerezni nekünk. Volt olyan időszak, hogy a tizenkét munkagépéből tizenegy meg sem mozdult hónapokig a telephelyén. A munkanélküliségi ráta felszökött tíz százalék fölé, és ahogy az már ilyenkor lenni szokott, elsőként a külföldiektől váltak meg. De akinek megmaradt az állása, azokra is egyre ferdébb szemmel tekintettek a frissen munkanélkülivé vált írek. Sőt, az még hagyján, mert a lapos pillantásokat éppenséggel el lehet viselni, de olyan eset is megtörtént a környékünkön, hogy feldühödött munkanélküli suhancok rátörték a lakást lengyel vendégmunkásokra, a szerencsétlenek meg a konyhába menekülve torlaszolták el magukat, míg a rendőrség kiérkezett.
– Hűha, nem is gondoltam volna, hogy ilyen meredek lett a helyzet. Erről sosem írtál nekem – csóválgatta a fejét Ákos.
– Nem akartam, hogy nyugtalankodj – magyarázta Imre –, különben is, ez egy egyedi eset volt, általában azért nem jellemző, hogy fizikai atrocitás érné az idegeneket. Persze megértem én a helyiek elkeseredettségét, de azért gondolhatnák, hogy nekünk sem könnyű. Nekivág az ember a nagyvilágnak, az ismeretlennek, folyton gyötri a honvágy, aztán már a megélhetése miatti szorongás is, arról a dilemmáról nem is beszélve, hogy akkor most hazamenjek vagy maradjak? Mi lenne az okosabb? Hazamenni jó lenne, de akkor hiábavaló volt mindent hátrahagyni, hiába volt minden gürcölés. Maradni is jó lenne, de ha nem lesz munka, felélem a megtakarított pénzemet, és akkor megint csak hiába gürcöltem.
– Hát, nem lehet azt mondani, hogy könnyű helyzetben vagy – vakargatta a feje búbját a családfő. – Most már értem, miért akarod a döntést a jövő év elejére hagyni. Azt javaslom, addig próbálj meg itthon minél inkább feltöltődni, hogy ha úgy alakul, ne kelljen olyan nehéz szívvel visszamenned.
– Így is – úgy is nehéz szívvel fogok, Karcsi bátyám – szomorodott el Imre –, mert a legsúlyosabb csalódásomat még nem is meséltem.
– Nocsak! Mi jöhet még ez után? – ámultak el a háziak.
– Tudja, nagyon rossz volt azt megtapasztalni, hogy mennyire összetartóak a lengyelek, a litvánok, vagy bármilyen más náció tagjai… mert én bizony a magyarokban nagyot csalódtam…
