Amikor Géza cigarettájának füstje már egészen betöltötte a helyiséget, Olivér elérkezettnek látta az időt a végső csapás előkészítésére. Úgy keverte a kártyát, hogy Gergő nagyon ígéretes, többesélyes lapkombinációt kapjon, azonban Janónak még annál is jobb lapokat osztott.
Az Almási fiú alig bírta leplezni izgalmát, miután megtekintette a kártyáit. Addig-addig emelte a tétet, míg végül az összes pénzét az asztal közepére tolta. Azt hitte, hogy a többiek majd passzolni fognak, ám meglepetésére Janó megadta az emelést. Az igazi döbbenet azonban ezután következett számára, Janó ugyanis vigyorogva kiterítette a lapjait, majd besöpörte a bankot.
Gergő megsemmisülten ült a székén. Hosszú másodpercekig meg sem hallotta, amint Olivér szólongatja:
– Van még nálad pénz? Netán óra, ékszer vagy egyéb értéktárgy?
– Csak egy mobiltelefon – motyogta Gergő, és lassú mozdulattal előhúzta a készüléket a zsebéből.
– Nem rossz – forgatta a telefont szakértő tekintettel Géza. – Háromezer forint értékben beszámítjuk.
Gergő sokkal többre taksálta a készülékét, de hiába próbált alkudozni, a többiek leszavazták. Az utolsó körben természetesen a telefonját is elveszítette.
Ekkor már csöndesen átkozta magát, amiért belement ebbe az egészbe. A füle tövéig elpirult, és nem lehetett tudni, hogy a méregtől vagy inkább a szégyentől.
– Szeretném felhívni a bátyámat, hogy jöjjön értem – mondta, szinte suttogva.
– Az nehéz lesz, öcsi, tudniillik nincs telefonod – tájékoztatta ridegen Olivér.
– Egy hívás erejéig igazán visszaadhatnátok – fogta könyörgőre az Almási fiú, de a házigazda megrázta a fejét:
– Ez nem így működik. Mi nem vagyunk hitelintézet. A telefont abban az állapotban tetted fel tétként, amilyenben most van, és úgy is marad – jelentette ki ellentmondást nem tűrően Olivér.
– Próbálj meg keresni egy telefonfülkét – javasolta Janó, látszólag barátságos arccal és jóindulatú hanghordozással, ám ez duplán is gonosz megjegyzés volt, hiszen, ha még talál is egy telefonfülkét a semmi közepén, ugyan mit dobjon a készülékbe az az ember, akinek egy lyukas kétfillérese sem maradt?
Gergőn most már a teljes kétségbeesés jelei mutatkoztak. Most mitévő legyen? Hogy fog innen, az Isten háta mögül hazajutni? Mert hogy nem töltheti itt az éjszakát, ez világos. Még csak az kéne, hogy a családja minden tagja értesüljön róla, mivel is töltötte ezt a délutánt. Márpedig egy-két óra múlva bealkonyul, és ahhoz végképp nem volt kedve, hogy sötétben bóklásszon egy ismeretlen, erdős terepen.
Nincs más hátra, gyalog kell hazamennie – érett meg benne a felismerés, így hát búcsút vett az asztaltársaságtól, és elindult az ajtó felé.
Odakinn szinte szemen szúrták a lebukni készülő nap sugarai, és hirtelen úgy érezte, mintha valami felsőbb hatalom nézett volna szúrós tekintettel a szemébe. Nyomban maga elé emelte a tenyerét, mint aki képtelen elviselni a képzeletbeli feddő tekintetet. Az egyetlen öröme az volt, hogy immár friss levegőt szívhatott, nem pedig Géza cigarettájának fojtogató füstjét.
Nekivágott az erdőnek, és tempós gyaloglás végén nemsokára kiért a műútra. Elhatározta, hogy stoppolni fog, de jó ideig egyetlen autó zúgása sem hallatszott, csak a madarak csicseregtek önfeledten a fák között.
Aztán két autó is jött egymás után, de Gergő hiába integetett nekik, még csak le sem lassítottak. Megtörten bandukolt hát tovább az út szélén, s a bűne minden lépésnél egyre elviselhetetlenebbül nehezedett a vállára.
Három órával később, amikor teljesen elcsigázva végre hazaérkezett, nem szólt senkihez egy szót sem. Leginkább Ákos kérdő tekintetét igyekezett kerülni. Bement a fürdőszobába, kinyitotta a csapokat, aztán ledobálta a ruháit, és belefeküdt a kádba. Hosszasan bámulta a mennyezetet, s közben az elmúlt nap eseményein jártak a gondolatai. A forró víz végül teljesen eltompította az érzékeit, és elnyomta az álom.
Gergő napokon keresztül úgy járt-kelt az Almási-házban, mint egy élőhalott. Egyedül Ákos volt az, akivel megoszthatta a gondjait. A bátyja mély részvéttel tekintett rá, de egyúttal örült is a lelke, mert jól látszott, hogy igencsak kijózanító erejűnek bizonyult az a pofon, amit a bűvész és barátai Gergőre mértek. Időnként megveregette öccse vállát, és próbált biztató szavakat mondani neki:
– Ha levonod a megfelelő tanulságokat, akkor sokkal többet nyersz, mint amennyit most elveszítettél – magyarázta, majd megkérdezte: – Anyáék nem érdeklődtek még, mitől vagy ilyen levert?
– Dehogynem – bólintott Gergő. – Azt mondtam nekik, hogy szerelmi bánatom van. Ez végül is igaz. Majdnem beleszerelmesedtem ebbe az idióta, átkozott játékba, azt pedig, hogy bánatom van, igen nehéz lenne letagadni.
Amikor Ákos az eset után először találkozott a fiúkkal, azok türelmetlenül faggatni kezdték:
– Na, hogy sikerült a színjáték?
– Magába szállt az öcséd?
– Vesz még valaha kártyát a kezébe?
– Mesélj már, az Istenért!
Ákos nem értette, mire ez a nagy türelmetlenség:
– Jól van már, nyugodjatok meg, minden a lehető legjobban sikerült.
– Akkor jó – sóhajtott nagyot Janó. – Nehogy azt hidd, hogy számunkra olyan könnyű volt ezt a feladatot végrehajtani. Első hallásra kedélyes játszadozásnak tűnt, de hamar rájöttünk, hogy itt valóban vérre megy a játék.
– Csatlakozom az előttem szólóhoz – mondta Géza. – Néha pokoli rosszul éreztem magam.
– De hát te imádsz rosszfiúkat alakítani a színjátszókörben! – csodálkozott Ákos.
– Az más – emelte fel a mutatóujját Géza. – Az csak játék, itt meg egy hús-vér ember ült mellettem, aki mindent komolyan vett, és akit néha egyenesen megsajnáltam.
– Értem – bólintott az Almási fiú. – Nos, hadd nyugtassam meg a lelkiismereteteket: a lehető legjobb cselekedetet követtétek el az öcsémmel. Talán az életét is megmentettétek, és ezt ne vegyétek túlzásnak. Sajnos sok olyan emberrel találkozom nap mint nap, akik ugyanígy indultak, és ma már nem tudnak mit kezdeni a tönkrement életükkel. Ha tehetnék, visszaforgatnák az idő kerekét arra a napra, amikor először ültek kártyaasztal mellé, és borzasztó hálásak lennének egy olyan kijózanító pofonért, mint amilyet ti mértetek az öcsémre.
– Hogy érzi magát a kissrác? – kérdezte Olivér.
– Teljesen magába roskadt, alig lehet szavát venni, és nem győzöm rejtegetni a szüleim elől – felelte Ákos, mire a három másik egyszerre jajdult fel, de az Almási fiú így folytatta: – Hát nem értitek? Pontosan ezt a viselkedést vártam tőle. Borzasztóan meg lennék ijedve, ha azt látnám, hogy pár nap elteltével már nyoma sincs rajta aggodalomnak vagy megbánásnak. Szerencsére azonban úgy tűnik, hogy sikerült vele megértetni, milyen veszélyes útra lépett, és most épp az ellenkező irányba próbál szaladni. Még a számítógépet sem kapcsolta be a nevezetes nap óta, nemhogy internetes pókerezésre adta volna a fejét.
– Végül is te vagy a szakember – vakargatta a füle tövét Olivér –, ha te azt mondod, hogy minden a legjobban sült el, akkor örülünk, hogy segíthettünk.
– Helyes – bólintott Ákos, aztán elmosolyodott: – És most kérem a pénzt és a telefont.
Olivér a zsebébe nyúlt, és átadta a nyereményt az Almási fiúnak, közben pedig megkérdezte:
– Visszaadod neki?
– Csak a telefont – felelte Ákos. – Az még hihető, hogy a telefont valahogy vissza tudtam tőletek könyörögni, netán -vásárolni. Ha a pénzt is odaadnám neki, egyből rájönne, hogy csak színjáték volt az egész, és akkor odalenne a tanulság és a kijózanító pofon ereje. Az egész összeget egy olyan alapítvány fogja megkapni, amelyik szenvedélybetegek gyógykezelését támogatja. Így hát efelől is nyugodtak lehettek, jó helyre kerül a pénz, és így már duplán is jó célt szolgál. Akkor is jó célt szolgált, amikor elnyertétek, és akkor is jó célt fog, amikor én átutalom.
