A búcsúzás utolsó aktusa természetesen családi körben zajlott le. Az indulás előtti estén teljes létszámban vacsorázott együtt a család, s az étkezés befejeztével is az asztal mellett maradtak. Régi történeteket idéztek fel, amik persze mind Dórival voltak kapcsolatosak, és mindenki igyekezett az utolsó intelmekkel ellátni a nagylányt az elutazása előtt.
Az édesanyja például megjegyezte:
– A fagylaltozással nagyon vigyázz, be ne gyulladjon rögtön a torkod!
– Jaj, anya! – mosolyodott el Dóri. – Úgy csinálsz, mintha még mindig gyerek lennék.
– Nono! – emelte fel a mutatóujját Julika. – Kislány korodban is mindig begyulladt a mandulád, mert hiába mondtuk édesapáddal, hogy ne legyél annyira mohó!
– Nem mellesleg pedig mindig is a gyerekünk leszel, akármekkorára is nőttél – tette hozzá a családfő.
Hugi is előrukkolt egy jó tanáccsal:
– A medvékkel légy nagyon óvatos! Úgy hallottam, a Kárpátokban sok a medve.
Dóri nevetve simogatta meg kishúga fejét:
– Ne aggódj, ahová én megyek, az egy meglehetősen sűrűn lakott terület, nem a vadon közepe, tehát nem valószínű, hogy akár csak egyszer is medvével találkoznék.
– Dórink különben is remekül ért a medvék nyelvén – mondta Károly. – Emlékeztek még, hogyan táncoltatta a medvét az állatkertben?
Nos, akik erre emlékezhettek, nevezetesen a hitvese és elsőszülött fia, ők heves bólogatásba kezdtek.
– Már hogyne emlékeznénk? Ott pipiskedett a ketrec előtt, fogta a kiflicsücsköt a kis kezében – idézte fel Julika –, körözött vele egyet a levegőben, mire a maci megfordult a saját tengelye körül, aztán várta a jól megérdemelt falatot.
– Valamikor cirkuszi medve lehetett a derék jószág, mielőtt az állatkertbe került – jegyezte meg Ákos. – Netán valami mutatványos ember tulajdona volt.
Még jó ideig eltartott ez a kedves anekdotázás, ám a végén a családfő komolyra fordította a szót:
– Azt is mindig tartsd szem előtt, nagylányom, hogy nemcsak magadat képviseled majd ott, Székelyföldön, hanem az anyaországot is. Igyekezz hát jól viselni magad!
Most először telepedett csönd az Almási-ház konyhájára, aztán Julika halkan megkérdezte:
– Tényleg nem akarod, hogy elkísérjünk a buszhoz?
Dóri megrázta a fejét:
– Nem. Semmi más nem történik, mint az, hogy elindulok dolgozni. Legfeljebb kicsit később fogok hazajönni, mint máskor – próbált félszeg mosolyt erőltetni magára, majd hozzátette: – Nem szeretném, ha olyan látszat keletkezne, mintha örökre elmennék.
Öcsi elgondolkozva vakargatta a feje búbját:
– Ezt nem értem. Amikor tavaly nyaralni indultál, akkor is kikísértünk a pályaudvarra, mégsem gondoltuk, hogy örökre ott fogsz maradni a Balatonban.
Gergő arcán sokatmondó vigyor suhant át. Látszott rajta, hogy éppen elképzelte nővérét derékig a Balatonba fagyva, amint december táján türelmetlenül sürgönyöz a családnak, hogy most már jöjjenek érte, és szabadítsák ki, mert szeretne végre hazamenni a nyaralásból.
Dórinak természetesen egész más srófra járt az agya, ő komolyan vette Öcsi szavait, és kellő komolysággal meg is válaszolta azokat:
– Nézd, azt hiszem, mindenkinek jobb lesz így. De nekem mindenképpen. Könnyebb lesz hajnalban egyedül kelnem, egyedül készülődnöm és egyedül elindulnom. Egyáltalán nem szeretném, ha folyton az motoszkálna a fejemben, milyen sokáig nem láthatlak majd titeket. Ma este mindannyian kaptok egy-egy ölelést, egy-egy köszönő szót, aztán lefekszünk, és én a búcsú ellenére még mindig magam körül tudhatlak majd titeket. Ez lesz az, amitől úgy fogom érezni, hogy mindig is itt lesz a helyem közöttetek, és hogy visszavártok. Én pedig egy szép napon majd meg is érkezem.
