Elindultak a belváros felé, ráérősen sétálva, néma csendben. Aztán ez a szótlanság igen hosszúra nyúlt, egyik utcasarok a másik után maradt el mögöttük, mígnem egyszerre szólaltak meg:
– Tudja, Dórika…
– Tudja, Áron…
Összenevettek, majd kölcsönös udvariaskodásba kezdtek, ki is mondja el először a magáét. Az Almási lány akaratereje győzött, így hát Brassai tanító úr mesélt elsőként:
– Azt akartam mondani, milyen különös, hogy magával még a hallgatás is olyan jól tud esni az embernek. Egyáltalán nem éreztem semmiféle beszédkényszert az elmúlt percekben. Nem éreztem úgy, hogy most valami szellemeset, szórakoztatót kellene mondanom, különben egy unalmas alaknak fog tartani. Jólesett szótlanul sétálni maga mellett, és csöndben arról álmodozni, hogy…
– Nahát! – kiáltott fel Dóri. – Én is pontosan ugyanezt akartam mondani. Mármint azt, hogy magam sem éreztem kínosnak a csöndet, a legcsekélyebb mértékben sem.
– Nocsak, még a végén kiderül, hogy valahol mégis rokon lelkek vagyunk? – mosolyodott el a bajusza alatt Áron, majd így folytatta: – Tudja, én ilyesmit eddig még csak egyszer éltem át, mégpedig egy barátom mellett. Együtt vonultunk be katonának, és az első kimenőnk alkalmából, egy forró nyári napon beültünk egy korsó sörre egy kiskocsma kerthelyiségébe. No, ott történt az emlékezetes eset, amikor is jó másfél órán keresztül üldögéltünk a kockás abroszos asztal mellett anélkül, hogy akárcsak egyszer is megszólaltunk volna. De úgy higgye el, Dórika, ahogy mondom: egyetlen egyszer sem szóltunk egymáshoz. Egy külső szemlélő akár azt is hihette volna, valamiért megorroltunk egymásra, mi azonban kitűnően éreztük magunkat. Bámultuk az utca forgatagát, kortyolgattuk a hűs seritalt, élveztük a nyarat és az átmeneti szabadságot, s közben azt gondoltunk, ráérünk majd a laktanyában is eszmét cserélni, ha valami megbeszélnivalónk támad. Minek elrontani ezt a szép napot fölösleges fecsegéssel?
– Egyetértek – jelentette ki Dóri. – Az igazi jó barátok szavak nélkül is megértik egymást.
Aztán elkezdte furdalni az oldalát a kíváncsiság, és kicsit halkabban megkérdezte:
– Hogy is mondta az előbb? Eddig még csak egyszer élt át ilyesmit?
– Így igaz.
– Mégpedig a barátja társaságában.
– Pontosan.
– Tehát én vagyok az első nő, akivel kapcsolatban így érzett – vonta le a következtetést pajkosan mosolyogva Dóri.
– Valóban így van – simított végig a bajuszán Áron. – A nők általában elvárják, hogy a társaságukban lévő férfi folyton-folyvást szellemes és szórakoztató legyen. Ha két percig nem szólal meg az ember, azt gondolják, megkukult.
– Szerintem a kényszeredett szellemeskedésnél kevés idegesítőbb dolog van – jegyezte meg az Almási lány, aztán kihasználva, hogy sikerült épp arra a témára terelnie a szót, ami roppantul érdekelte, folytatta a jól irányzott kérdezősködést:
– Ezek szerint még sohasem volt dolga olyan lánnyal, aki mellett jólesett volna a hallgatás… Mondja csak, sokszor volt már szerelmes? – bökte ki egy hirtelen váltással.
– Eddig még csak egyszer – vágta rá a fiatalember, majd kissé elkomorodva hozzátette: – Bár azt hiszem, igazából az csak afféle fellángolás volt, és így utólag már örülök, hogy nem pazaroltam az érzelmeimet egy olyan illetőre, aki érdemtelennek bizonyult rá.
Most olyasféle hallgatás telepedett közéjük, ami az előzővel ellentétben egyáltalán nem esett jól Dórinak, így hát kínzó kíváncsiságától vezérelve megkérdezte:
– Jól sejtem, hogy csalódás lett a történet vége? – Aztán mentegetőzve hozzátette: – No persze, ha nem akar, nem muszáj beszélnie róla.
Áron köhintett egyet-kettőt, aztán belekezdett az elbeszélésbe:
– Elmesélhetem, nincs ezzel semmi baj. Ma már egy cseppet sem bánt a dolog… Néhány évvel ezelőtt történt a dolog – kezdett bele az elbeszélésbe Áron. – Tulajdonképpen fel sem figyeltem arra a lányra, pedig jó ideje ismertem már. Ő volt az, aki elkezdett kacérkodni velem. De amilyen mafla vagyok, észre sem vettem. Az egyik közös ismerősünk szólt rám, kérdezvén, miért vagyok ilyen távolságtartó a lánnyal, hiszen a vak is láthatja, hogy odavan értem. Hitetlenkedve néztem rá, mert valóban azt gondoltam, egy csöppet sem kedvesebb hozzám az illető, mint bárki máshoz. Aztán viszont elkezdtem figyelni, és csakugyan úgy tapasztaltam, hogy engem valahogy jobban kitüntet az érdeklődésével.
– Ez a történet meglehetősen jellemző a férfiak egy igen jelentős csoportjára – jegyezte meg Dóri.
– Igaza van – ismerte el Áron –, de mentségemül szolgáljon, hogy soha nem is soroltam magamat azon férfiak csoportjához, akik különösebben értenének a női lélek rejtelmeihez.
– Helyesen tette. Aki ilyet állít, az nagyzol – incselkedett az Almási lány. – No de nem akarom félbeszakítani a történetet…
– Nos, a történetben itt bizonyos bonyodalom állt be, tudniillik az egyik barátom figyelmeztetett, miszerint jobban teszem, ha egyáltalán nem foglalkozom a szóban forgó kacér teremtéssel, mert rossz vége lesz. Nem adtam hitelt a szavainak, mert azt gondoltam, az irigység beszél belőle.
– Nem indokolta meg a barátja ezt a véleményét?
– Annyit mondott, úgy fogok járni, mint jó pár férfi, akiket ez a hajadon az ujjai köré csavart, aztán meg átverte és kigúnyolta őket. Csakhogy ekkorra nekem már rég elborította a rózsaszín köd az agyamat, és nem azon gondolkodtam, vajon igaza lehet-e a barátomnak, hanem azon, miért ennyire rosszindulatú. Később fájdalmas körülmények között kellett ráébrednem, hogy teljesen igaza volt.
Brassai tanító úr az elbeszélés ezen pontján mélyeket sóhajtott, s nagyon úgy tűnt, mintha valamiféle hatásszünetet szeretne tartani, az Almási lány viszont ezt nem vette jó néven:
– Jaj, ne csigázzon már, Áron! Csak nem pont most akarja félbeszakítani a történetet? Ne viselkedjen úgy, mint valami brazil szappanopera dramaturgja!
– Eszemben sincs – csóválta meg a fejét a fiatalember. – Szóval, udvarolni kezdtem a lánynak, ám ekkor kiderült, hogy ezzel az ambíciómmal nem vagyok egyedül. Hogy ki a vetélytársam, azt nem sikerült megtudnom, és az a gyanúm, ő sem tudott rólam. A lány mindenesetre időt kért, hogy dönthessen. Nem tagadom, ez a szituáció meglehetősen rossz hatással volt az önérzetemre, és nem is sikerült sokáig elviselnem. Pár nappal később nagy elhatározásra jutottam. Vásároltam egy csokor fréziát – tudniillik ez volt a kedvenc virága –, aztán szépen kiöltöztem, mintha csak lánykérőbe mennék, és elindultam a lány lakására. Albérletben lakott, egy bérház első emeletén. Kora délután értem oda, még nem volt otthon. Legalábbis a főbérlője így tájékoztatott. Letáboroztam hát a ház előtt, és vártam. Órákon át sétálgattam fel és alá, a csokrot szorongatva, de Anikó sehogy sem akart megérkezni…
Dóri figyelmét nem kerülte el, hogy Áron az elbeszélés során most ejtette ki először a lány nevét.
– …Lassacskán besötétedett, aztán egyszer csak kigyúlt a fény az ablakában. Nem értettem a dolgot. A háznak csak egyetlen bejárata volt, márpedig azt biztosan tudtam, hogy anélkül nem érhetett haza, hogy észre ne vegyem… Talán a főbérlő kapcsolta fel a villanyt a szobájában – gondoltam magamban, de a következő pillanatban megjelent az ablak mögött Anikó, és behúzta a függönyt. Fogtam magam, és célba vettem a legközelebbi telefonfülkét. Feltárcsáztam a lakás számát, és amikor a főbérlő felvette, határozott hangon, hivatalos ügyben Anikót kértem a telefonhoz. Nem is merte letagadni előttem, így hát kisvártatva meghallhattam a lány hangját. Zavartan és összefüggéstelenül beszélt, egyre csak azt hajtogatta, hogy még időre van szüksége. De ami a legmegdöbbentőbb volt: a beszélgetésünk után pár perccel egy fiatalembert láttam sietősen távozni a házukból…
