– Az alma egyébként népszerű eszköze volt a szerelmi babonának, másféle jövendöléseket is lehetett végezni vele – folytatta Julika. – Az egyik eljárás szerint az eladó leány András napja előtt piros almát tesz egy csupor vízbe, azt az ágya alá helyezi, majd András napjának reggelén kiissza, és kiszalad a házból: amelyik legényt először meglátja, az lesz majd a jövendőbeni párja. Egy másik jóslási mód szerint a leány András napján titokban piros almát tesz a ház ereszaljába; ezt Borbála napján – ugyancsak titokban – megfordítja, majd karácsony éjszakáján magával viszi az éjféli misére. Az első legény, aki megszólítja, az lesz a jövendőbelije.
– Te is műveltél ilyeneket, anya? – kérdezte Hugi, miközben gyanakodva méregette az édesanyját.
– Nem, kislányom, viszont töredelmesen bevallom, hogy a párnaforgatós babonát egyszer kipróbáltam.
– Hát az meg milyen? – kérdezte Hugi.
– Nem túl bonyolult – felelte Julika. – Elalvás előtt ötvenszer jobbra, ötvenszer pedig balra kell megforgatni a kispárnát, és közben ezt a versikét kell mondogatni: „Párnámat rázom, Szent Andrást várom, mutassa meg a jövendőbeli párom!” Aztán szépen elalszik az ember lánya, és az a fiú lesz a férje, akiről álmodik.
– És te megálmodtad apát? – kérdezte őszinte érdeklődéssel Hugi.
Julika nevetve válaszolt:
– Emlékszem rá, milyen dühös és csalódott voltam másnap reggel, tudniillik a világon semmiféle fiúról nem álmodtam, vagy ha mégis, már az ébredés pillanatában elfelejtettem. De az egész biztos, hogy leendő édesapátok nem szerepelt az álmomban, hiszen akkor még nem is ismertem.
– Vajon miért pont Szent András napjával kapcsolatosak ezek a jóslások? – tette fel a kérdést Dóri.
– Ennek több oka is lehet – vélte Julika. – Egyrészt a pogány hiedelem szerint András éjszakája a leghosszabb téli éj, tehát ez a legalkalmasabb a szerelmi varázslásokra. Másrészt pedig Szent Andrásban a hajadonok védőszentjét is tisztelhetjük.
– Nagyon aggaszt, hogy kislánynak ilyen babonás voltál – sóhajtott fel Hugi. – Csak remélni merem, hogy nem örököltem tőled.
Az édesanyja megpróbálta elnyomni a mindenáron feltörni igyekvő kacagását, aztán így szólt:
– Ha engem babonásnak tartasz, kíváncsi lettem volna, mit mondasz huszonöt évvel ezelőtt Annus barátnőmre. Na, ő aztán mindenféle hókuszpókuszban hitt, ami csak a fülébe jutott! Egyszer például tudomást szerzett az úgynevezett gatyamadzagos szerelmi varázslatról.
– Hát az meg mi fán terem? – kérdezte rosszat sejtve Hugi.
– A régi hiedelem szerint, ha a lány megszerzi a kiszemelt fiú gatyamadzagjának egy darabját, és azt belefőzi az ételbe, majd megeteti a fiúval, akkor örök időkre magához láncolhatja, mert a varázslat hatására a fiú sohasem lesz képes mást szeretni. No, az én Anna barátnőm mindenáron magába akart bolondítani egy Jóska nevű legényt.
Ezúttal Dóri szólt közbe:
– Csak nem azt akarod mondani, anya, hogy kislány korodban a fiúk még gatyában jártak, amit madzaggal kötöttek meg?
– Természetesen nem, ez már faluhelyen sem volt szokás akkoriban – felelte Julika –, hát hiszen épp ez volt a gondja az én Annus barátnőmnek! De aztán úgy okoskodott, hogy a gatyamadzag mai megfelelője a nadrágszíj, így hát egy alkalmas pillanatban levágott egy darabkát Jóska nadrágszíjából, és azt sütötte bele a rántott húsba, amivel a vasárnapi ebéd során megkínálta a náluk vendégeskedő fiatalembert.
– Megáll az eszem, hogy miféle butaságokban képesek hinni az emberek, ha a szerelemről van szó – csóválgatta a fejét Dóri. Hugit viszont most már nagyon érdekelte a történet vége:
– Lett valami foganatja ennek a badarságnak, anya?
– Lett bizony! Jóska nyammogott egy darabig a bőrdarabon, aztán megfogadta, hogy a környékére sem megy többet annak a háznak, ahol az eladó lány ilyen rágós hússal látja vendégül.
Ha már a szerelmi praktikák és a Valentin nap volt a téma, Julika nem bírta megállni, hogy rá ne kérdezzen valamire:
– Régen meséltél Áronról, Dórikám. Mi újság van veletek mostanában? – puhatolózott a nagyobbik lányánál, persze csak akkor, amikor a kisebbik már elvonult a szobájába.
– Túl sok újdonságról nem tudok beszámolni – felelte Dóri. – Mostanság is, hogy úgy mondjam, menetrendszerűen érkeznek a levelei, de mintha már kevésbé lenne lelkes, és a kezdeti nyolc-tízoldalas beszámolóknak nyoma sincs.
– Talán gondjai vannak. Biztosan náluk is egyre nehezebb az élet – vélte Julika, majd kérdőre vonta a lányát: – Aztán te hány oldalt szoktál neki válaszolni?
– Én még sosem írtam neki két-három oldalnál többet – ismerte el Dóri szemlesütve.
Később azt vette észre, hogy egész este Áron körül forognak a gondolatai. Ugyan ilyesmi már máskor is megtörtént vele, de ez az érzés most egész más volt. Különös, szinte misztikus borzongás kerítette hatalmába. Valami egészen megmagyarázhatatlan módon úgy érezte, Áron itt van valahol a közelben.
Amikor kisvártatva megszólalt a csengő, Dóri szaladt ki a kapuhoz. A következő pillanatban szinte a földbe gyökerezett a lába. Az Almási porta előtt Áron álldogált, jókora hátizsákkal a vállán.
– Nahát, micsoda meglepetés! – kiáltott fel Dóri, és meg sem próbálta titkolni hirtelen támadt örömét.
– Szép jó estét kívánok! – köszönt illendően Áron. – Bocsánatot kérek, hogy ilyen későn zavarok. Mindjárt el is magyarázom, hogy…
– Csak nem képzeli, hogy itt, a kapuban fog magyarázkodni? – karolt belé az Almási lány. – Kerüljön beljebb, majd odabenn, a jó melegben szépen elmesél mindent sorjában.
A következő percekben Brassai tanító úr összeismerkedett az Almási család aprajával s nagyjával, bár ha az éppen kamaszodó ikrek is olvasnák ezen sorokat, minden bizonnyal szemrehányást tennének a krónikásnak, amiért a család „aprajának” aposztrofálta őket. A család „nagyja” viszont étellel-itallal kínálta a vendéget, félsikerrel. Julika ugyanis a konyhába invitálta Áront egy kis harapnivalóra, de ezt a fiatalember udvariasan elhárította, mondván, hogy a restiben már megvacsorázott. Amikor viszont Károly töltött neki egy pohárka szilvapálinkát, azt nem utasította vissza.
– Minden baj ott kezdődött, hogy a vonaton ellopták a telefonomat – kezdett bele az elbeszélésbe. – Illetve csak sejtem, hogy a vonaton történhetett, mert Püspökladányban, az átszállásnál már hiába kerestem a zsebemben.
– Nem tetszett bejelentést tenni a rendőrségen? – kérdezte Öcsi, de az édesapja csak legyintett:
– Sok értelme nem lett volna, kisfiam. Sajnos a rendőrségünk sokszor ennél jóval nagyobb horderejű ügyekben is tehetetlen. Áron barátunk legfeljebb annyit ért volna el, hogy amíg felveszik a jegyzőkönyvet, ő lekési a csatlakozást.
– Magam is így gondoltam – folytatta a vendég –, inkább annak örültem, hogy az irataim és a pénztárcám megvannak, elvégre azok sokkal fontosabbak a telefonnál, és jóval nehezebb pótolni őket. Eszembe sem jutott bejelentést tenni, bár a csatlakozást így is lekéstem, ugyanis a nemzetközi expressz, amivel átjöttem a határon, kábellopás miatt jó másfél órát késett. Így aztán kiderült, hogy a telefonomra is nagy szükségem lett volna, tudniillik abban szerepelt annak a kollégámnak a száma, akit még a nyári táborban ismertem meg, és akinél a szállásom lett volna. Miután befutott a vonat a debreceni pályaudvarra, tébláboltam egy darabig a peronon, de sehol sem láttam a kollégámat. Felhívni sem tudtam, és ő sem engem. Illetve ő nyilván hívogathatott abban az időpontban, amikor a megbeszéltek szerint érkeznem kellett volna, de a telefonomat akkor már legfeljebb a tolvaj tudta volna felvenni.
– Sajnos ez a mobiltelefon használatának velejárója – vetette közbe Julika. – Az ember senkinek nem jegyzi meg a számát, mint a régi szép időkben. Csak bepötyögi a készülékbe, eltárolja, és már abban a percben el is felejtette.
Áron egyetértőleg bólogatott, majd így folytatta:
– Miután hiába ténferegtem a vasútállomáson és környékén, elsősorban megvacsoráztam, aztán a nyakamba vettem a várost, és elkezdtem szállás után kutatni, de hiába. Felkerestem jó néhány szállodát és kisebb panziót is, de mindenhol széttárták a karjukat, mondván, hogy telt ház van.
– Minden bizonnyal a nemzetközi kórusfesztivál miatt – vélekedett Ákos –, tudniillik a napokban épp ilyen rendezvény zajlik a városunkban.
– Igen, erről én is értesültem – magyarázta Áron –, a kollégám említette párszor, miközben telefonon egyeztettük a látogatásomat. No, épp ez volt a baj, hogy ez idáig csupán telefonon érintkeztünk, így a lakcíméről halvány sejtelmem sincs.
– A mi címünket honnan tetszett tudni? – érdeklődött kíváncsian Hugi, mire a fiatalember elmosolyodott:
– Ó, amennyiszer én azt már leírtam, amikor megcímeztem a levelet Dórikának!… De ha nem is jegyeztem volna meg, az egyik kedves levele mindig itt lapul a tárcámban borítékostul, amin szerepel a feladó is – tette hozzá, majd mintha némiképp belepirult volna ebbéli közleményébe.
Egy pillanatra zavart csönd ereszkedett a társaságra, amit Ákos tört meg:
– Gyere, öcskös – vágta hátba Gergőt –, hozzuk fel a garázsból a kempingágyat.
Áron arcáról épphogy múlni kezdett a pír, amikor Hugi tett róla, hogy ismét csak lángba boruljon a vendég egyébként sem sápatag orcája:
– Tetszik tudni, miről beszélgettünk az imént a lányokkal? – kérdezte a cserfes kamaszlány. – A szerelmi praktikákról. A babonákról, a virágnyelvről, meg effélékről. – Azzal részletes tájékoztatást adott Áronnak mindarról, amiről a fenti témakörökben az Almási család nőtagjai nemrégiben eszmét cseréltek, s végül megérdeklődte: – Ahol Áron bácsi lakik, ott dívik még az ilyesmi?
Nem lehetett tudni, a fiatalember a bácsizástól vagy a témától érezte-e magát kényelmetlenebbül, mindenesetre erősen sajnálkozni kezdett:
– Ó, dehogy! Sajnos ma már olyan kedves és régi szokások is visszaszorulóban vannak, mint a májusfaállítás – jegyezte meg szomorúan.
Ákos és Gergő időközben megérkezett a kempingággyal, így aztán nemsokára nyugovóra tért család és vendég egyaránt.
