– No, ha már az improvizáció meg a színészet szóba került, hadd meséljek én is valamit nektek – vette át a szót a családfő –, mégpedig az úgynevezett színészi karrierem két jelentős állomásáról – tette hozzá somolyogva.
– Hogy micsodádról? – kapta fel a fejét Öcsi. – A színészi karrieredről? – tátotta el a száját. – Nem is mesélted eddig soha, hogy neked még olyanod is van. Illetve volt…
– Az a gyanúm, apa nem véletlenül tartotta titokban előttünk ez idáig, hogy életének vannak bizonyos sötét lapjai – jegyezte meg vigyorogva Gergő.
– Miből gondolod, hogy mindezt eleve a sötét lapok közé kellene iktatni? – kérdezte Dóri.
– Hát csak abból, hogy eddig még csak véletlenül sem hallhattunk egy árva szót sem erről a híres-nevezetes színészi karrierről – felelte az öccse, és egy pillanatra sem olvadt le a vigyor az ábrázatáról.
– Drága gyermekeim! – harsant fel a családfő hangja. – Elmondhatom, hogy miről van szó, vagy a tények ismerete nélkül óhajtotok színikritikát megfogalmazni tündöklésemről és bukásomról? – tette fel mosolyogva a nem egészen indokolatlan kérdést, majd a bekövetkező csendben hozzákezdett az elbeszéléshez: – Az általános iskola harmadik osztályában történt. Abban az évben valamiféle megyei diák-színjátszó seregszemlét rendeztek az iskolák, amire a mi osztályunk is benevezett. A tanító nénink egy Mátyás királyról szóló mesét szándékozott színpadra állítani, amelyet később a pedagógusnapon mutattunk be egy kisebb művelődési házban. Rám az egyszeri szegény ember szerepét osztotta. Anyukám örült is neki, mert így legalább nem volt sok gond a jelmezemmel. Egy fehér ing, egy fekete posztónadrág, kis csizma, no meg nagyapám régi kucsmája. Igaz, abból be kellett venni, hogy ne csússzon folyton a szememre. Magára a mesére már nem emlékszem, csak arra, hogy mindössze néhány mondat jutott nekem benne, és én ezt egy csöppet sem bántam, mert meglehetősen izgulós, lámpalázas kisgyerek voltam.
– Áhhá! Akkor nyilván tőled örököltem ezt a tulajdonságomat – jegyezte meg Öcsi.
– Meglehet, kisfiam…. Az viszont tisztán él az emlékeimben – folytatta Almási Károly –, hogy a szerepem szerint az utolsó mondatom után mérgemben a földhöz kellett vágnom a kucsmámat. No, ez a próbákon remekül sikerült is, sőt, be kell valljam, igazából ez volt az egyszeri szegény ember szerepének legizgalmasabb momentuma. Aztán viszont következett az előadás, ami ugyebár egész más miliőt jelentett, hiszen már nem üres széksorok előtt játszottuk el a mesét. Ott ültek a nézőtéren a tanáraink, szüleink, meg sok más érdeklődő, szóval egész szép számú közönség előtt szerepeltünk. Volt is nagy izgalom és riadalom, amikor ki-kilesve a függöny mögül azt láttuk, hogy egyre csak gyűlik az embersereglet az előadásra.
No, elindult a darab, és én remegve, izgulva vártam a végszót. Aztán elmondtam azt a pár mondatot, amit kellett, és ettől nagyon megkönnyebbültem. Jaj de jó, túl vagyok az egészen, mindjárt függöny, és mehetünk haza végre! Igen ám, de ekkor észrevettem, hogy a kulisszák mögül a tanító nénim kétségbeesetten integet felém. Hosszú másodpercekig egyszerűen fel sem bírtam fogni, miért hadonászik a kezével, a fejére mutogatva. Aztán rádöbbentem, hogy elfelejtettem a földhöz vágni a kucsmámat. Viharsebesen bepótoltam a mulasztásomat, és úgy földhöz csaptam a kucsmát, hogy csak úgy porzott! Csak hát akkor már rég tovagördült a cselekmény, már hosszú másodpercek óta egész másról szólt a párbeszéd a színpadon, mint amitől nekem iszonyú mérgesnek kellett volna lennem, úgyhogy másodjára is megijedtem, hogy már megint elrontottam valamit. Erre utalt az is, hogy a tanító nénim a kulisszák mögött bosszúsan legyintett egyet. Szerencsére ekkor kitört az általános hahota a nézőtéren. A jelenlévők valami miatt ellenállhatatlanul mulatságosnak találták a késedelmes reakciómat, így hát a térdüket csapdosva nevettek, és a végén, amikor meghajoltunk, nagyobb tapsot kaptam, mint bármelyik főszereplő. Ennek láttán szerencsére a tanító nénim is megenyhült, végül még meg is dicsért, amiért, ha akaratlanul is, de egy kis humort csempésztem az előadásba.
