– Mi a csuda az a rögzített improvizáció? Nem tudja valamelyikőtök? – kérdezte Öcsi egy csöndes téli estén, amikor az Almási család csaknem hiánytalan létszámban a nappaliban ejtőzött a vasárnapi ebéd után.
Ákos a dzsessz-muzsika témaköre felől próbálta megközelíteni a fogalmat, de az öccse közbeszólt:
– Inkább színházzal lehet kapcsolatos, mivel éppen fiatal színészekről olvasok – mutatta fel a magazint, amiben a fent említett szakkifejezést olvasta az imént.
– Akkor várd meg apát – javasolta a legidősebb Almási fiú. – Ez az ő szakterülete.
A családfő nemsokára be is jött a konyhából. Koffeinmentes kávéját kavargatta, a hóna alatt pedig kedvenc jegyzetfüzete lapult, amiben általában a legfrissebb cikkeit szokta volt javítgatni, végleges formába önteni. Mint sejteni lehetett, nem volt idegen számára a rögzített improvizáció fogalma.
– Úgy fogalmaznék – kezdte a választ Öcsi felé fordulva –, a rögzített improvizáció valahol félúton tanyázik a szövegkönyvvel rendelkező, kötött színdarab, illetve a teljesen szabad helyzetgyakorlatok között. Egyébként az improvizációs képesség igen fontos ismérve a jó színésznek. Néha egész darabok sikere vagy bukása múlhat egy-egy színészi rögtönzésen. Mondok egy példát. Arra már nem emlékszem, melyik darabban történt, csak arra, hogy Bács Ferenc diktált éppen a színpadon a gépírónőjének, akit Béres Ilona alakított. Fontos levélről volt szó, talán valami hadüzenetről vagy bírói ítéletről, a részleteket már nem tudom, elég az hozzá, hogy a darab a drámai csúcspontja felé közeledett.
És ebben a szent pillanatban összeakadtak az írógép billentyűi. Béres Ilona ugyanis, saját bevallása szerint, sohasem ápolt különösebben közeli viszonyt az írógéppel, így esett meg, hogy izgalmában egyszerre olyan sok billentyűt nyomott le, ami ehhez a kínos gikszerhez vezetett. Márpedig a drámai tetőpontnak jól hallható aláfestése kellett volna legyen az írógép kattogása…
Nos, Bács Ferenc egy szempillantás alatt felmérte, miről van szó. Tudta, hogy a nézők nagy része pontosan érzékelte, milyen baki történt a színpadi kellékkel. Azt is érezte, hogy ha most ők ketten megkísérlik megbütykölni az írógépet, akkor menthetetlenül megtörik a jelenet sodró lendülete, örökre elszáll a pillanat varázsa, és a nézők végül csalódottan fognak távozni. Arról nem is szólva, hogy ő sem az a kimondott precíziós műszerész, tehát még az is elképzelhetőnek tűnt, hogy a siker legkisebb reménye nélkül fulladhat véget nem érő vacakolásba a kísérlet. Így aztán Bács Ferenc gondolt egyet, és egy pillanatnyi szünet után így szólt Béres Ilonához:
– Írja, kérem, kézzel – és mintha mi sem történt volna, folytatta a diktálást.
– Néha bizony nemcsak a színészeknek, hanem az anyukáknak is nagy szükségük van az improvizáció képességére – vette át a szót Julika.
– Mire célzol, anya? – kérdezte Hugi.
– Egy réges-régi estére, amikor Öcsivel még nagyjából 5-6 évesek lehettetek. Azon az estén is mesével fektettelek le titeket. Mivel nemrég kaptatok valamelyik rokonunktól egy Andersen meséket tartalmazó könyvet, kiköveteltétek, hogy abból olvassak fel nektek. Én egy darabig húzódoztam, mert úgy értékeltem, hogy még túl kicsik vagytok Andersen meséihez. Na de hát, ha ti egyszer elkezdtetek akaratoskodni, hogy ne mondjam: hisztizni, akkor nem volt egyszerű a helyzet – idézte vissza a régmúltat Julika, halvány mosollyal a szája szegletében.
– Nos, addig nyúztatok, míg végül beadtam a derekam. Leültem az ágyatok mellé, és fellapoztam Andersen meséit. Az egyik oldalon megláttátok az illusztrációt, ami egy gyönyörűen feldíszített karácsonyfát ábrázolt. Rögtön lecsaptatok rá, mondván, hogy azt a mesét kéritek, elvégre tényleg közeledtek az ünnepek. Ismertem azt a történetet, és hát, mit mondjak, nem jó szívvel kezdtem bele a felolvasásba, hiszen tudtam, mi lesz a vége. Ám arra gondoltam, hogy mivel a történet elég hosszú, mire a szomorú végkifejlethez fogok érni, ti már javában alusztok majd.
Belekezdtem hát a mesébe, ami egy kis fenyőfácskáról szólt. A fenyőfácska egy erdőben éldegélt, jóval magasabb társaitól körülvéve, és az volt minden vágya, hogy minél hamarabb ő is olyan magasra nőjön, mint amazok. Nem élvezte sem a napsütést, sem az üdítően tiszta levegőt, és ügyet sem vetett a gyerekekre, akik néhanapján arra jártak, amikor málnát vagy szamócát szedni mentek. Az pedig kifejezetten elszomorította, amikor egyszer egy kóbor nyulacska átugrotta őt, merthogy olyan picinyke volt. Hiába intették a társai, hogy ráér még azzal a növekedéssel, ő mindig magasabbra és magasabbra vágyott. Még az sem riasztotta el, amikor azt látta, hogy favágók jelennek meg az erdőben, akik néhány jól megtermett társát kivágták és lecsupaszították. Tudniillik, amikor tavasszal visszatértek a madarak, megkérdezte tőlük, vajon hová vihették a favágók azokat a szép szál fenyőket. Egy öreg gólya pedig azt felelte neki, látta az egyik fát, mégpedig egy hajón, aminek fenyőből készült az árboca. A kis fácska ezután még inkább vágyott arra, hogy nagyra nőjön, és ő is tengeri utazásról és más egzotikus kalandokról álmodott.
Sajnos ekkor ti még, drága gyermekeim, nem álmodtatok, így hát egyre elfogódottabban és egyre lassabban olvasva folytattam a történetet. A mesében szereplő kis fácska pedig lassacskán megnőtt, és végül, egy hideg téli napon őt is kivágták. Izgatottan várta, mi fog vele történni, és a fejlemények a legszebb várakozását is felülmúlták. Csakhamar egy tágas teremben találta magát, és a körülötte sürgölődő emberek szépen feldíszítették. Élete legszebb napjai vették kezdetüket a szentestével.
Nos, valahol itt tartottam a mesében, amikor először hittem azt, hogy elszenderedtetek. Abba is hagytam a felolvasást, de ekkor kiderült, hogy hiába van csukva a szemetek, még nem aludtatok el. Olyannyira nem, hogy egymás szavába vágva követeltétek a folytatást. Nekem pedig muszáj volt fejben átírnom a folytatást, hiszen az eredeti történetben a fenyő csakhamar a padláson találta magát, minden díszétől megfosztva, később pedig, amikor lecipelték az udvarra, szomorúan tapasztalta, hogy a tűlevelei megsárgultak, elszáradtak, hullásnak indultak. Végül pedig jött egy fejszés ember, felaprította és a tűzre vetette a mese főhősét.
Mindezt persze nem hozhattam két apró csemetém tudtára, főleg nem akkor, amikor egyébként is közeledett a karácsony. Az én történetemben tehát a fenyőfát nem fejszés emberek vették kezelésbe, hanem ásóval és öntözőkannával felszerelkezett kertészek, akik a karácsonyi varázslat jegyében még azt is el tudták érni, hogy az egyszer már kivágott, majd újra elültetett fenyőfa megint csak gyökeret eresszen az anyaföldbe, hogy aztán minden áldott télen karácsonyfaként szolgálhasson a mesében szereplő családnál. Ezt már megnyugodva vettétek tudomásul, és szinte abban a pillanatban aludtatok el, amikor az utolsó mondatot is befejeztem.
<3