Egy verőfényes augusztusi napon az utolsó ebédet fogyasztotta a tábor. Mindenki tudta, gyerek és felnőtt egyaránt, hogy másnap a hazautazás napja virrad fel.
Brassai tanító úr ezúttal nem Dórihoz és Sacihoz ült oda, mint máskor, hanem egy nyugdíj előtt álló kollégája, Rácz tanár úr társaságát kereste. Szerette volna kipuhatolni, milyen elfoglaltsága lesz délután.
– Néhány könyvet és jegyzetet kell majd bepakolnom, amik a mai foglalkozásokhoz még szükségesek – mondta Rácz tanár úr, aki földrajzi és környezetismereti témákban tágította a nebulók fejét az elmúlt hetekben. – A többivel készen volnék, merthogy pedáns ember vagyok, nem szeretek az utolsó pillanatokra hagyni semmit – tette hozzá a bajuszát simítgatva.
– No igen, ez köztudott rólad – bólintott Áron, majd így folytatta: – Sanyi bátyám, én tudom, hogy percre pontosan betáblázott a programod, mégis azt kérném, hogy szoríts ki számomra egy fél órácskát a drága idődből. Életbevágó dologról lenne szó.
– Nocsak! – ámult el Rácz tanár úr, de annyira, hogy még a kanál is megállt a kezében. – Tán csak nem valami szerelmi ügyről van szó?
– De igen, pontosan arról – hajtotta le a fejét szégyenlősen Áron, a következő pillanatban viszont azt érezte, hogy valaki emberesen hátba vágja.
– No, ne ereszd búnak a fejedet, kedves öcsém! – harsogta joviális modorban Rácz tanár úr, majd jóval csendesebben hozzátette: – Keress fel a ma esti tábortűz előtt a bungalómban, aztán meghányjuk-vetjük a dolgot.
Áron így cselekedett, s este aztán töviről-hegyire elmesélt mindent öreg kollégájának, ami a szívét nyomta.
– Nem egyszerű eset – vakargatta a szakállát Rácz tanár úr az elbeszélés végén. – Ez a leányzó megrettent. Kétségtelenül megrettent. Most bizonyára úgy tűnsz föl előtte, kedves öcsémuram, mint aki afféle nyomulós típus, hogy a fiatalok egyik kedvenc kifejezését használjam.
– De hát mit tehetnék, Sanyi bátyám? – jajdult föl Áron. – Hisz csak egy ártatlan meghívásról, egy amolyan családlátogatásról lett volna szó!
– Ha rám hallgatsz, azt a meghívást mostantól szóba sem hozod. Merthogy a lány kétségkívül megrettent. – Ezt a láthatóan kedvelt kifejezést Rácz tanár úr rendre olyan ijesztően, szinte fogcsattogtatva ejtette ki, hogy fiatal kollégájának minden alkalommal borsódzott a háta, amikor meghallotta. – Megmondom én, mit csinálj, Áron fiam! Inkább te látogasd meg őt időről-időre Debrecenben. Sokkal jobb lesz úgy, meglásd! Ez a leány ugyanis, mindazok alapján, amiket elmeséltél, nem fogja rászánni magát, hogy útra keljen hozzád Erdélybe, de ha te jársz mifelénk, és felhívod, hogy nincs-e kedve találkozni veled, minden bizonnyal nem fog nemet mondani.
– Ebben igazad lehet, Sanyi bátyám – ismerte el Áron.
– Ráadásul ezzel két legyet üthetsz egy csapásra – folytatta Rácz tanár úr –, tudniillik, hogyha a körülményekhez képest elég sűrűn jössz, azzal azt is bizonyíthatod számára, hogy talán még sincsenek olyan messze egymástól a szülővárosaitok, mint ahogy ő gondolja.
Áron egyre sűrűbben bólogatott öreg barátja tanácsait hallgatva, s áldotta a sorsot, amiért eszébe jutott, hogy Rácz tanár úr véleményét kérje ki az ügyről.
Mindeközben egy másik bungalóban is nagyban folyt a meggyőzés, ugyanebben a témakörben, csak éppen két női szereplővel.
– Neked elment az eszed, Almási! – korholta a barátnőjét Saci. – Komolyan mondod, hogy csupán annyi a bajod vele, miszerint messze lakik? Hát én ilyet még nem is hallottam… Vannak emberek, akiket egész földrészek választanak el egymástól, mégsem nyavalyognak annyit mint te!
– Mit nem lehet ezen megérteni? – fakadt ki Dóri. – Már az is rosszul esett, hogy az ebédnél nem hozzánk ült le, hanem két asztallal arrébb. Ha két asztalnyi távolságot sem bírok elviselni, akkor mit kezdjek száz meg száz kilométerekkel?
– Az a baj veled, Almási, hogy mindent túlbonyolítasz – vonta le a végső konklúziót Saci, de Dóri egyetlen kézmozdulattal jelezte: ma már nem akar a történtekről még csak hallani sem.
Az utolsó éjszakán különösen nagy lánggal égett a tábortűz. Kalmár tanár úr rendületlenül hordta rá a fát, bár többen felszólították, hogy talán nem kellene. Ő azonban csak egyre dobálta a hasábokat a tűzre, és bárki is intette le, ő csak filozofikusan annyit mondott:
– Egyszer van ilyen tábor. Minden csak egyszer van az életben. És minden elmúlik egyszer. Szakajtsd hát le virágját a mának, mert holnap már késő lesz!
Brassai tanító urat mélyen elgondolkodtatták a hallottak. Oldalt sandított, Dóri arcát fürkészte, és legszívesebben a karjai közé vonta volna, de tudta, hogy ez nem lehetséges, hát bámulta tovább a tüzet, mintha onnan várt volna tanácsot, hátha egyszer csak előugrik valami kis tűzmanó, és szózatot intéz hozzá.
Végigpörgette gondolatban az elmúlt hetek eseményeit, újra átélt minden percet, és közben azt vette észre, hogy felváltva áldja és átkozza minden egyes történés apropóját, míg végül, sokadszorra bevallotta magának, hogy szereti ezt a lányt, az első pillanattól kezdve szerelmes belé, és nem tudja már elképzelni az életét úgy, hogy Almási Dóra ne szerepeljen benne.
– Szalonnát sütni legalább megtanultam. Ennyi haszna mindenképpen volt ezeknek az esti tábortüzeknek – jegyezte meg Dóri
Áron érezte, hogy valamit mondani kellene erre, de addig kereste a szavakat, hogy végül már összefolyt minden az elméjében; hirtelen összefüggéstelenné, utópisztikussá és nem létezővé vált minden előtte, s oly sokáig bámulta a tüzet, hogy már nem voltak kiismerhető és érzékelhető paraméterei az időnek. Fogalma sem volt, mikor hangzottak el olyan mondatok, amikre reagálnia illenék.
Végül azon kapta magát, hogy a képzelete már egész más dimenziókba repíti; úgy látta magát, mint szmokingos vőlegényt, aki a tűz mellett áll, és maga mellé szólítja aráját, aki hófehér ruhába öltözött a jeles alkalomra, s hirtelen mindenki elcsöndesül, csak a tűz pattogását hallani, a kollégák mind elhallgatnak, s csodáló szemeiket az ifjú párra vetik… Most! Most kellene szerelmet vallania, itt, mindenki előtt! Holnap, vagy másnap reggel, vagy talán már egy perc múlva is késő lesz!…
Hirtelen oldalra kapta a fejét, mint aki álomból ébred, s tudni akarja, a valóság határmezsgyéjének melyik oldalán áll. A lányra nézett, tűzben égő szemekkel és tűzben égő lélekkel, mintha csak most lépett volna elő a ropogó fahasábok közül.
Aztán eszébe jutottak öreg barátja szavai: „Csak semmi nyomulás! Az most nagyon rosszul venné ki magát!”
Elmúlt ez a perc is, mint annyi más jelentéktelen perc, csak forogtak a nyársra tűzött szalonnák a tűzben, hirtelen felhangosodott a háttérzaj, ahogy a kollégák beszélgetnek és nevetgélnek az utolsó estén, és egyszerre olyan prózai, kiszámítható és mellbevágóan valódi lett minden…
Tábor, naptár, szerelem, tűz és… vasútállomás.
Másnap a peronon búcsúzkodtak. Mindenki kifejtette, hogy ilyen jó tábort még soha életében nem látott. Mindenki telefonszámot cserélt mindenkivel. Mindenki megígérte, hogy majd felhív mindenkit, mert ezt meg kell beszélni feltétlenül.
– Isten áldja, Áron – mondta Dóri, amikor befutott a vonat a negyedik vágányra.
– A viszontlátásra – felelte jelentőségteljesen Brassai tanító úr, aztán elfordult, és hálát adott az égnek, hogy a könnyei már csak akkor csordultak ki, amikor senki emberfia nem láthatta őket.
Dóri sokáig nézett az egyre gyorsuló vonat után. Nem értette, miért növekszik olyan elviselhetetlenül nagyra a fájdalom a szívében.
„A viszontlátásra” – visszhangzottak a szavak a fejében; a legkedvesebb embertől származtak, akit valaha is megismert, de a lelkére rátelepedett valami soha nem ismert fájdalom, mert úgy érezte, soha többé nem találkozhat Áronnal.
