Vasárnap délután Dóri a tábor aprócska könyvárszobájában időzött, próbálván anyagot gyűjteni a következő héten sorra kerülő foglalkozásokhoz. Hogy – hogy nem, csakhamar felbukkant Brassai tanító úr is a helyiségben, és letelepedett az asztalhoz kolleginája mellé.
– Jaj, Dórika, nem értem én magamat – sóhajtott nagyot. – Máskor örülni szoktam a vasárnapoknak, most meg nem találom a helyem, unatkozom.
– Ha nem érti magát, akkor én majd segítek, hogy megértse – mosolyodott el Dóri. – Találtam egy érdekes könyvet, tele van tesztekkel, az egyiket kitöltetném magával, hátha közelebb kerül a helyes önismerethez. Vállalja?
– Mi bajom lehet? – bólintott Áron huncutul.
– A szabály a következő: minden kérdésre igennel vagy nemmel kell felelni, attól függően, mennyire érzi jellemzőnek magára az elhangzó állításokat, kérdéseket.
– Világos. Vágjunk bele! – dőlt hátra a széken Áron.
– Az első kérdés: „Tesz olyan megjegyzéseket, kijelentéseket, amiket később megbán?”
– Igen. Maga ne tudná? – nevette el magát Áron. – Máskülönben szerintem ez egy értelmetlen kérdés, nincs ember, aki erre nemmel felelhetne, ha őszinte.
– Az igenlő vagy a nemleges válasz attól függ, mennyire érzi jellemzőnek önmagára az állítást – emlékeztetett Dóri.
– Igaz, igaz. Máris elfelejtettem – pirult el kissé a fiatalember. – Ez esetben a válaszom nemleges.
– Második kérdés: „Könnyen felkelti az érdeklődését más emberek beszélgetése?”
– Az attól függ, kik beszélgetnek – felelte Áron. – Vannak olyan emberek a környezetemben, akiknek órákig elhallgatnám a beszélgetését, de például…
– Kedves Áron! – vágott közbe Dóri. – Felhívnám szíves figyelmét, hogy csupán igennel vagy nemmel lehet válaszolni. Ha minden kérdést ilyen alaposan körbejár, estig sem végzünk.
Brassai tanár úr mélyen hallgatott róla, hogy ez az eshetőség korántsem volna ellenére. Inkább megígérte, hogy ezentúl szófogadó lesz, Dóri pedig így folytatta:
– No, a következő kérdésre nem is kérem a válaszát, mert magam is tudom: „Gyakran mereng múltbeli sérelmein és fájdalmas emlékein?” Egyértelmű igen.
– Azért én különválasztanám a két dolgot. Amit magának elmeséltem, az egy fájdalmas emlék, ami valóban kísért a mai napig is. De múltbeli sérelmeken soha nem szoktam merengeni. Megbocsátó típus vagyok. Maga is ilyen?
– Kedves tanár úr – mosolyodott el Dóri –, az az érzésem, hogy ön szabotálja ezt a tesztet.
– Eszemben sincs – csóválta meg a fejét a fiatalember. – Csak azt remélem, hogy miközben kegyed tesztel engem, nekem is lesz módom kissé jobban megismerni magát… Szóval? Megbocsátó típus?
– Érdekes dolog ez – merengett el Dóri. – Én sohasem szerettem, ha például egy kisgyereket, aki rossz fát tett a tűzre, vagy csúnyát mondott, odaállítanak egy felnőtt elé, hogy kérjen tőle bocsánatot. Úgy gondolom, az igazi megbocsátás és az igazi megbánás nem kényszeríthető ki egy „bocsánat” elrebegésével. Annak valahol belül, mélyen kell gyökereznie, mindkét fél esetében.
– Mélyen egyetértek – bólintott Áron –, már csak azt nem értem, miért titkolja még mindig előlem, hogy maga vajon megbocsátó típus-e.
– Igen, annak tartom magam – felelte Dóri. – No de nézzük a következő kérdést: „Zokon veszi, ha mások meg akarják mondani önnek, mit tegyen?”
Brassai tanító úr zavartan vakargatta meg a füle tövét:
– Én igazán nem akarok kötekedni, de ez is egy olyan kérdés, amire csupán az „attól függ” formulával tudok válaszolni. Vannak emberek, akiknek a szava számomra szent. Ilyen például az édesapám. De olyan ismerőseim is vannak, akik, ha fehéret mondanak, akkor hosszú évek tapasztalata alapján biztos lehetek benne, hogy a fekete a helyes, vagy legalábbis a sötétszürke…
– Úgy látom, Áron, maga leginkább diskurálásra szeretné felhasználni ezt a tesztelést – jegyezte meg pajkos mosollyal Dóri. – Teljesen félreértette a teszt lényegét. Itt nem kell önvallomást tennie, jobban mondva kell, de egyszerű igen-nem felelettel, a többit majd elvégzi maga helyett a teszt értékelő rovata.
– Látom szigorú tanerő lesz magából. Szigorú, de következetes. Szerintem ez a legkitűnőbb párosítás – felelte Áron dicsérőleg. – Na jó, lássuk a következő kérdést!
Dóri lapozott egyet a könyvben, majd felolvasta:
– Rajta tartja-e a szemét azokon a dolgain, amelyeket barátainak kölcsönadott?
– Nem. Minek? Ha barátnak adom kölcsön, fölösleges rajta tartanom a szemem. Ha meg nem barát az illető, nem adok kölcsön. Ennyire egyszerű – felelte Áron. – Nos? Meg van velem elégedve? Mindössze négy mondatot fűztem hozzá az egyértelmű „nem” válaszhoz – tette hozzá somolyogva.
– Én többnek számoltam – tűnődött el Dóri –, de kétségtelen, hogy határozottan fejlődőképesnek tűnik a tanár úr… No, akkor itt a következő: ”Előfordul néha, hogy úgy érzi, az élet egy álomvilág, és minden olyan valószerűtlennek tűnik?”
Brassai tanító úr arcán szokatlan érzelemváltozás tükröződött. Úgy tűnt, régóta várt valami efféle kérdésre. A hangja is mintha mélyebben búgott volna, amikor némi hallgatás után válaszolt:
– Régebben nagyon földhözragadtnak tartottam magam, de pár napja olyasmik történnek velem, amik azelőtt még sohasem. Azon kapom magam újabban, hogy csakugyan valószerűtlennek érzek bizonyos dolgokat, és egészen komolyan kezd kirajzolódni előttem egy álomvilág…
– Úgy látszik, kár volt megdicsérnem magát az előbb – szólt közbe Dóri. – Már megint nem tudom kibogozni, hogy a válaszát igennek vagy nemnek értékeljem-e.
– A leghatározottabb igen a válaszom – harsogta lelkesen Áron, aztán szinte suttogva, szégyellősen folytatta: – Mindezt pedig csakis magának köszönhetem, Dórika. Amióta találkoztunk…
– Te jóságos ég! – csattant fel zavartan az Almási lány. – Csak nem akar szerelmet vallani itt, a könyvtárszobában?
– Aztán miért ne? Úgy tudom, egy könyvtárszobában legfeljebb hangoskodni nem szabad, nem pedig szerelmet vallani – ismertette sokatmondó tekintettel illemtani ismereteit a fiatalember, de a következő pillanatban csalódottan vette tudomásul, hogy Dóri összecsukja a könyvet, és felemelkedik a székéről:
– Úgy látszik, a mai nap nem alkalmas arra, hogy befejezzük ezt a tesztet. Talán majd egy másik alkalommal folytatjuk – mondta halkan a lány, aztán kipirult arccal elhagyta a könyvtárszobát.
Amikor benyitott a bungalóba, a barátnőjét az ágyán fekve találta. Épp elmélyült egy krimiben.
– Nem fogod elhinni, mi történt, Sacikám! – szólt izgatottan, majd részletesen elmesélte az elmúlt fél óra eseményeit. Az elbeszélés végén a kolleginája elképedve kiáltott fel:
– Meg vagy te húzatva, Almási? Épp a legizgalmasabb ponton felállsz, és faképnél hagyod? Hát mi vagy te, egy szappanopera dramaturgja?
– A magam részéről még túl korainak érzem ezt az egészet – felelte Dóri.
– Hogy érted azt, hogy túl korai? – nézett az órájára Saci. – Mindjárt fél hét, lassan vacsoraidő van.
– Jaj, muszáj neked mindent elviccelni? – csattant fel Dóri, de aztán a vacsoraidőről eszébe jutott, hogy nemsokára újból találkozni fog Áronnal az étkezdében, és egyszerre hevesebben kezdett dobogni a szíve.
