Anya és Dóri mihamarabb feledtetni akarták a család többi tagjával a kínos szakácsnői melléfogást, és persze az éhségüket is csillapítani szerették volna, így aztán hozzákezdtek, hogy megkenjenek egy nagy halom kenyérszeletet zsírral. Hugi eközben kihozott a spájzból egy kis kosár paradicsomot, és megmosta a csapnál, aztán cikkekre vágta, és ízlésesen egy tálra halmozta őket.
– Zsíros kenyér paradicsommal – nyalta meg a szája szélét a családfő –, komolyan mondom, nincs is annál finomabb eledel ilyenkor, nyáridőben.
– Ez után a fogás után bármiféle ehető étel mennyeinek tűnik az ember számára – jegyezte meg epésen Gergő, de az édesapja rászólt:
– Na jól van, most már tényleg ne bántsuk a lányokat, szerintem már bőven megkapták a magukét ezért a kínos balfogásért.
Anya és Dóri azonban csöppet sem vették a szívükre a dolgot, sőt, kimondottan örültek a jó hangulatnak, és maguk is ugratták egymást zsíroskenyér-kenegetés közben.
– Most legalább elmondhatom magamról, hogy nemzetközi konyhát vezetek – kuncogott Julika.
– Na igen – vette a lapot a nagyobbik lánya –, ezek után már rutinosak leszünk, nem érhet minket meglepetés. Ha például váratlan vendégeket kapunk egy csapat mexikói és néhány olasz atyafi személyében, azonnal tudni fogjuk, mivel kínáljuk meg őket…
–… ahhoz, hogy soha többé még a környékünkre se jöjjenek – egészítette ki Dóri szavait hahotázva az édesanyja.
– Jaj, szívem, ne ostorozzátok már magatokat! – rikoltotta nekividámodva Almási Károly is. – Higgyétek el, én már úgy veszem ezt a mai vacsorát, hogy nem kevesebb, mint huszonöt évet fiatalodtam általa.
– Hát ezt meg hogy érted? – ámult el Öcsi.
– Tudod, kisfiam – kezdett bele egy anekdotába a családfő –, negyed évszázaddal ezelőtt éppen katona voltam. No, a seregben aztán értettek hozzá, hogyan késztessék diétára a szegény bakát! Komolyan mondom, hetente legalább kétszer ehetetlen volt vagy az ebéd, vagy a vacsora. Olyankor mindig tudtuk, hogy vagy kilopták az alapanyagot az ételből az ellátós tiszthelyettesek, vagy az újonc szakácsra bízták a főzést. Ti, mai gyerekek talán el sem tudjátok képzelni, de akkoriban újonc szakács bármilyen szakmával lehetett valaki. A konyha ugyanis jó helynek számított a laktanyán belül. Télen nem fázott a honvéd, éhezni sohasem éhezett, arról nem is beszélve, hogy meleg víz is mindig volt a zuhanyzáshoz, mi meg örültünk, ha hetente egyszer-kétszer jutott nekünk egy kis langyos víz, nem fürödték ki előlünk az öreg katonák. Szóval, mivel a konyha jó hely volt, mindig akadt egy-két protekciós. Hiába volt valaki lakatos, bádogos vagy éppen autószerelő, ha akadt valami jó ismerőse, rokona a tiszti karban, akkor szemrebbenés nélkül a konyhára helyeztette magát. No most el lehet képzelni, milyen fogások kerültek ki például egy aszfaltmunkás, egy favágó vagy egy vasesztergályos keze alól.
– Azt hiszem, egyre inkább örülök neki, hogy eltörölték a hadkötelezettséget – csóválta a fejét Öcsi.
– Biztos úgy gondolták, egy favágó ügyesen fogja kezelni a húsvágó bárdot is – vigyorodott el kajánul Gergő, aki szintén megúszta a katonaságot. – Egy vasesztergályos számára pedig igazán nem jelenthetett kihívást teszem azt a krumplihámozás.
– Egyszer például – folytatta a visszaemlékezést az édesapja – azt mondta nekünk egy őrvezető: „Honvédek, csakis borotválkozó felszereléssel menjen le vacsorázni, aki jót akar!” Csodálkozva néztünk egymásra. Igaz, hogy addig is kaptunk már furcsa parancsokat, például amikor fogkefével vezényeltek ki minket folyosót súrolni, na de azt sehogy sem tudtuk megérteni, mi a csudának kellhet a borotva a vacsorához. No de az újonc nem kérdez, úgyhogy felsorakoztunk borotvástul, pamacsostul, aztán alakzatban szépen elvonultunk az étkezőbe. Ott aztán hamarosan fény derült a furcsa parancs mibenlétére. Drága gyerekeim, én olyan szőrös tepertőt azóta sem láttam még soha.
