– Először is sétáljunk el a kávéautomatához – javasolta az édesanyjuk. – Úgy érzem, mintha nem is lenne már vérnyomásom. Rám férne egy fekete.
– Na hiszen, amit a kávéautomatától kapsz, az minden lesz, csak nem fekete – jegyezte meg Ákos, aztán aggodalmasan hozzátette: – Biztos, hogy jó ötlet ez a kávézás? Alig két órával ezelőtt még nagyon rosszul voltál…
– Ne aggódj, fiam, az a lötty, amit az automata ad, nem fog a földhöz vágni, de talán a fejfájásomat enyhíteni fogja kissé – felelte Julika.
Pár perc múlva a család letelepedett a kórház parkjának egyik padjára, és maguk közt elkezdték megtárgyalni az eseményeket. Gergő továbbra is amellett kardoskodott, hogy mindenképpen panaszt kell tenniük, de úgy tűnt, egyelőre csak Dórit sikerült maga mellé állítania.
– Engem nem érdekel sem az egészségügyi reform, sem egyéb kifogás, ilyet akkor sem lehet büntetlenül csinálni egy családdal! – harciaskodott a középső Almási fiú, és közben akaratlanul is ökölbe szorult a keze.
– És az nem jut eszedbe, hogy apát továbbra is azok az orvosok és nővérek fogják gondozni, akik ellen panaszt készülsz tenni? – vetett föl egy praktikus szempontot Ákos, de az öccse számára ez szinte csak olaj volt a tűzre:
– Hát épp ez az! – csattant fel Gergő. – Legalább jobban oda fognak rá figyelni a jövőben!
Dóri más oldalról közelítette meg a kérdést:
– A többi beteg iránt is van felelősségünk. Ha panaszt teszünk, hozzájárulunk ahhoz, hogy másokkal ne történhessen ilyesmi a közeljövőben. Ki fogják vizsgálni az esetet, és meghozzák azokat az intézkedéseket, amik megakadályozzák majd, hogy más családok is átéljék azt, amit mi éltünk át nemrég.
– Egyszerűen be kell őket perelni! – harsogta Gergő, és még mindig idegesen rángatózott a szemöldöke.
Julika közben végzett a kávéjával, és csöndesen így szólt a Gergő és Dóri alkotta frakcióhoz:
– Gyerekek, azt hiszem, ti nem is ebben a világban éltek… Ugyan, mit reméltek attól, ha panaszt teszünk? Attól talán varázsütésre elmúlik az orvosok kimerültsége és agyonhajszoltsága? Mert azt azért remélem, nem gondoljátok, hogy szánt szándékkal kergettek minket a kétségbeesésbe. Higgyétek el, ők most majdnem olyan cudarul érzik magukat, mint mi pár órával ezelőtt. Biztosan nem veregetik egymás vállát vigyorogva, hogy micsoda gonosz tréfát sikerült elsütniük egy jobb sorsra érdemes családdal szemben. Azt gondolom, a lelkiismeretükkel majd elszámolnak ők maguk, nekünk most nem az a dolgunk, hogy ítélőszékesdit játsszunk. A magam részéről túltettem magam a történteken, és mihamarabb el is akarom felejteni ezt a közjátékot.
Gergő lehajtotta a fejét, és már valamivel szelídebben adta elő a mondókáját:
– Pont azért mernek bármit megengedni maguknak az orvosok, mert tudják, hogy mindenki csak lapít, mint a nyúl, senki sem mer ellenük fellépni. És most mi is beállunk a sorba, ha jól látom. Hazamegyünk, mintha mi sem történt volna.
– Legyen most már elég – szólt rá az öccsére Ákos. – Ami történt, megtörtént. Számunkra az elsődleges szempont apa sorsa kell legyen. Ha most botrányt csinálunk, az előbb-utóbb óhatatlanul eljut az ő fülébe is, és nem hiszem, hogy jót tenne az egészségi állapotának. Te talán szívesen elmesélnéd neki azt a jelenetet, amikor elénk áll egy orvos, és bejelenti, hogy sajnos nem sikerült megmenteniük? – nézett kérdőn Gergőre.
– Jól van, hagyjuk – legyintett rezignáltan Gergő. – Látom, úgysem lehet titeket meggyőzni. Menjünk most már hazafelé, mert nagyon megéheztem erre a sok izgalomra.
Úton hazafelé bekövetkezett, amitől már a kórház felé haladva is tartottak. Megállította őket egy közlekedési rendőr.
Ákos azonnal kipattant a kocsiból, és átnyújtotta az iratait, de sejtette, hogy hamarosan kellemetlen kérdésekre kell válaszolnia, s ez bizony így is lett:
– Hány személyes ez az autó? – érdeklődött a rendőr.
– Öt – felelte Ákos, bár nyilvánvaló volt, hogy ez mindkettejük számára jól ismert adat.
– És maguk hányan vannak? – firtatta az őrmester.
– Hatan – ismerte el Ákos, és úgy érezte magát, mint hajdan az iskolában, amikor őt szólította ki a tanár a táblához, ő pedig tudta, hogy baj lesz, mivel előző délután a futballt előnyben részesítette a tanulással szemben.
A rendőr közben a csomagtartóhoz ment, kinyittatta, és ellenőrizte az elakadásjelző háromszög, a tartalék izzókészlet és az egészségügyi doboz meglétét. Aztán arra kérte a sofőrt, hogy üljön vissza a kocsiba, s most az irányjelzők, a reflektor és a féklámpa műszaki szemléje következett.
Ezek után Ákos újból kiszállt az autóból, azzal az elhatározással, hogy minden pszichológusi tudását latba vetve meg fogja próbálni a lehető legkisebb mértékűre lealkudni a büntetést, mert tisztában volt vele, hogy ezekben a nehéz időkben a nem várt kiadások komoly érvágást jelentenek a családi költségvetés számára.
– Ugye, tisztában van vele, hogy szabálysértést követtek el, amiért meg kell büntetnem magukat? – kérdezte a rendőr.
– Igen, őrmester úr – bólintott szemlesütve Ákos, majd halkan hozzátette: – Csak arra kérem, hogy ne legyen nagyon szigorú. Két büntetés egyetlen napon túl sok lenne a családunknak.
– Hogyhogy? – kapta fel a fejét a rendőr. – Egy kollégám már megbüntette magukat? És maguk mégis újra szabálytalankodásra adták a fejüket? – tette hozzá hüledezve?
– Nem, nem erről van szó – szögezte le gyorsan az Almási fiú. – Tudja, épp a kórházból jövünk. Édesapánkat nemrég infarktussal szállították be oda… Szerencsére sikerült megmenteni az életét.
Az őrmester elővette a tollát, és hozzákezdett az adatok felírásához.
– Nézze, én nagyon sajnálom, őszintén mondom, de a szabály, az szabály – morogta a bajusza alatt.
– Végül is igaza van, őrmester úr – mondta elgondolkodva Ákos. – Ha úgy vesszük, a maga büntetése semmiség ahhoz képest, amit nemrégiben átéltünk. Lélekben ugyanis már el is búcsúztunk az édesapánktól, merthogy az történt, hogy a kórházban egy másik beteg hozzátartozóinak hittek minket, és az orvosok először azt mondták, hogy sajnos nem sikerült megmenteni az édesapánkat.
Az őrmester kezében megállt a toll. Felpillantott az iratokból, és összehúzott szemöldökkel megkérdezte:
– Hogy mondja? Mit csináltak az orvosok?
Ekkor már a többiek is kiszálltak az autóból, és egymás szavába vágva ecsetelték a történetet. Huginak újból könny szökött a szemébe, amikor a legvészterhesebb perceket felidézte.
A rendőr végül megenyhült. Eltette a tollát, visszaadta a papírokat, és így szólt:
– No, mivel minden más rendben volt az autóval, ezúttal beérem szóbeli figyelmeztetéssel. De aztán legközelebb ne préselődjenek be hatan a gépjárműbe, ha egyszer ötszemélyes. Jár a busz, a villamos, tessék igénybe venni!
– Úgy lesz! – ígérték meg egy emberként Almásiék, aztán anya így szólt a nagyobbik lányához: – Gyere, Dórikám, úgyis itt egy könyvesbolt, vegyünk valami diétás szakácskönyvet, hogy aztán megfelelően begyakorolhassuk a fogásokat, mire apukátokat hazaengedik. – Aztán még egyszer a rendőrhöz fordult: – Magának pedig köszönjük, hogy ilyen megértő volt.
