– Én egy másik okát is látom, hogy miért pont a sportnyelvben éledt újjá a nyelvújítási kedv – mondta Ákos. – Arra nem lehetett rásütni az irredenta vagy a soviniszta bélyegzőt.
– Hogy érted ezt? – fordult felé őszinte érdeklődéssel az édesapja. – Mi köze lehet egyáltalán a nyelvújításnak ezekhez az ideológiai címkékhez?
– Nézd, én úgy látom – fejtette ki az elsőszülött fiú –, hogy a nyelvújítási szándék lényegében a trianoni Magyarországon halt el. Onnantól kezdve csupán olyasféle elágazásai maradtak fenn, mint például a sportnyelv honosítására való törekvés. Abba legalább nem lehetett belemagyarázni semmit. Nem volt az a hatalom, amelyik ki tudta volna forgatni azt a szándékot, hogy a magyarok a taccs helyett bedobást akarnak mondani, vagy éppenséggel a korner helyett szögletet. De az tény, hogy a trianoni események előtt sokkal intenzívebb volt a nyelvújítási igyekezet, az idegen szavak megfelelő magyar kifejezésekkel való helyettesítésének vágya.
– Igazad lehet – gondolkodott el a családfő. – Ha megnézzük például azt, hogy a nemzetközi hírű találmányok mikor kaptak magyar nevet, akkor be kell látnunk, hogy a múlt század elején erre sokkal nagyobb esélye volt bármilyen új szerszámnak vagy éppen közlekedési eszköznek. Nézzük például a telefont! Régen ennek még megvolt a szép magyar neve: távbeszélő. Ugyan, ki használja ma már ezt az elnevezést? Idejétmúlt és régies lett. Ha a telefon helyett távbeszélőt mondanék, mindenki furcsán nézne rám, holott igen szépen kifejezi ez a szó, hogy miféle találmányról is beszélünk.
– Vagy ott van a földalatti példája – vette vissza a szót Ákos. – Mellkidüllesztve kellene járnunk, hogy az európai kontinensen először a mi fővárosunkban létesült ilyen közlekedési viszonylat. Erre mi történt? A pestiek visszaminősítették a földalattit metrónak. Ami persze idegen szó. Ahelyett, hogy büszkék lennénk rá, miszerint a miénk a dicsőség ebben a közlekedési újításban, piros meg kék metróról beszélünk, és azt hisszük, hogy csupán az a földalatti, ami kivisz minket a ligetbe, az állatkerthez. Hát mi ez, ha nem valami általános kisebbrendűségi érzés?
– Ez már Kazinczyék idejében is megvolt – szólt közbe az édesapja. – Nem kevesen akadtak akkoriban is, akik a német kifejezéseket többnek és kifejezőbbnek gondolták a frissen megalkotott magyar szavaknál. Pedig hát a magyar nyelvben csodálatosan egyszerű és alapvető lehetőségek rejlenek. A megbújva, észrevétlenül létező szókincsből igen sok nyelvújítás korabeli kifejezés bukkant elő. Csak hogy egy példát mondjak, ott van mindjárt a vonat. Ez a szó nem létezett a vasúti közlekedés elterjedése előtt. Ott bujdosott a nyelvkészletünk mélyén. Mert hát mi is egy vasúti szerelvény? Olyasvalami, amit a mozdony húz, azaz von. Tehát: vonat. Hát nem csodálatos és egyszerű?
– Hozzátenném, hogy a vasút és a mozdony is ugyanebbe a kategóriába sorolható szavak – jegyezte meg Ákos.
– Úgy bizony! – helyeselt Almási Károly. – Akkoriban még természetes volt, hogy az új találmányoknak adjunk csak magyar nevet. No de miért lankadt el vajon ez a törekvés?
Most Gergő is idejét érezte, hogy közbeszóljon, leginkább azért, hogy jelezze: ő sem hiába koptatta az iskolapadot:
– Talán azért lehet mindez, mert igen sok korszakalkotó találmány magyar tudós vagy szakember nevéhez fűződik, de ők sem adtak magyar nevet a találmányuknak. Akkor nyilván a közvélemény sem gondolta ezt fontosnak. Ott van például a dinamó, vagy a…
– Nagyra értékelem a patriotizmusodat, öcsikém – szakította félbe Ákos –, de ez mégsem lehet magyarázat, elvégre sok olyan találmány van, amit magyar szakemberek dolgoztak ki, magyar megnevezéssel láttak el, és mégis, idehaza is a nemzetközi nevén emlegetik sokan. Hogy csak egy példát mondjak: a porlasztó. Csonka János találta fel, mégis sokszor hallani a műhelyekben a karburátor megnevezést. Sőt, a hétköznapi életben is igen elterjedt ez a kifejezés. Csak menj le egy lakótelep parkolójába, ahol két műkedvelő szaki szerelgeti az autóját, és ezt a szót fogod hallani. Nekik aztán magyarázhatod Csonka János érdemeit, ügyet sem fognak vetni rá.
– Én ebben nem adok nektek igazat – jelentette ki Hugi. – Szerintem igenis jó dolog az, ha valaminek a nevét ugyanúgy mondják az egész világon. Hát nem remek, hogy ha mondok egy szót, azt egy olyan ember is megérti, akinek nem is az az anyanyelve, mint az enyém? Arról nem is beszélve, hogy ezáltal külföldön is jobban meg tudom magamat értetni. Mert azt aztán hiába hajtogatnám egy idegen országban, hogy „távbeszélő”, legfeljebb furcsán néznének rám. De ha azt mondom, hogy „telefon”, azt ugyanúgy megértik Grönlandtól Ausztráliáig.
Almási Károly mindvégig a fejét csóválta Hugi szózata közben, s most elérkezettnek látta az időt, hogy megvilágítson néhány dolgot kisebbik lánya számára:
– Nézd, kislányom! Én azt gondolom, hogy ha valaki meg akarja értetni magát külföldön, annak az a legcélravezetőbb módja, hogy elsajátít egy-két világnyelvet, mégpedig minél magasabb fokon. Nem hiszem, hogy az lenne az üdvös törekvés, hogy a világ minden nyelvét minél több közös idegen szóval kellene eljellegteleníteni.
– De hát nem azt mondtátok mindig, hogy az a legnagyobb baj a világban, hogy az emberek képtelenek megérteni egymást? – ütötte tovább a vasat Hugi. – Ha mindenki ugyanazon a nyelven beszélne, akkor legalább elhárulna ez az akadály a kölcsönös megértés elől.
– Mindenesetre már kezdem érteni, miért romlott le az utóbbi félévben az angol érdemjegyed az iskolában – jegyezte meg anya epésen.
– Na ja, úgy látszik, Hugi azt gondolja, hogy most már kihúzza ezt a kis időt angoltanulás nélkül, amíg az emberiség túllép a bábeli zűrzavar korszakán, és egy nyelvet fog beszélni mindenki – vihogott Gergő.
Hugi azonban nem hagyta magát:
– Miért, nem hallottál még az eszperantóról? – csattant fel diadalmasan. – Nyilván mások is úgy gondolkoztak, mint én, ezért hoztak létre egy közös nyelvet az emberiség számára.
Gergő arcáról sehogy sem akart lefagyni a némileg gunyoros vigyor:
– Hát, ez aztán igazán remek példa! Hugicám! Szerinted hány ember beszéli a világon az eszperantó nyelvet? És mondd csak: te egyébként hány eszperantó szót tudsz?
– Gúnyolódjatok csak nyugodtan – mondta Hugi, kissé sértődötten –, akkor is úgy gondolom, hogy nekem van igazam. Idegen nyelvet tanulni tényleg hasznos dolog, de erre úgysem lehet rávenni mindenkit. Ha valóban közös lenne az emberiség nyelve, az viszont mindenkire vonatkozna.
– Nos, lehet, hogy ma még csakugyan kevesen beszélnek legalább egy idegen nyelvet az anyanyelvükön kívül, de a számuk egyre nő, és azt gondolom, nem egy helytelen törekvés, hogy ebbe az irányba kellene haladnia az emberiségnek – fejtette ki a családfő, majd kisebbik lánya hitetlenkedő fejcsóválását látva hozzátette: – Nem hiszem, hogy ne lehetne elérni ezt a célt, sőt, azt gondolom, egyáltalán nincs is olyan messze ez az idő, mint ahogy azt egyesek képzelik. Vegyük például az írásbeliséget. Nem is olyan régen még egyenesen tömeges méreteket öltött az analfabetizmus, még nálunk, a művelt Európában is. Sőt, néhány évszázaddal korábban az írni-olvasni tudás csupán egy szűk társadalmi réteg kiváltsága volt. A sötét középkorban még király is lehetett valakiből, annak ellenére, hogy nem ismerte a betűket, sőt, ez volt a jellemzőbb. Elvégre ott volt az írnoka, akinek a leveleit, rendelkezéseit, ítéleteit lediktálhatta. Mára viszont a világ legtermészetesebb dolga, hogy egy kis emberke első komolyabb feladata az életben: elmenni az iskolába, és megtanulni a betűket. Az analfabetizmus aránya ma már csupán ezrelékekben mérhető. Miért ne játszódhatna le ugyanez a folyamat a nyelvtanulás terén is? Én egyáltalán nem tartom utópisztikusnak, hogy az eljövendő korok embere számára ugyanolyan természetes lesz, hogy két nyelven is meg tudja értetni magát, mint manapság az, hogy mindenki tud írni-olvasni.
