Minden a terv szerint alakult, és ennek folyományaként másnap délelőtt egy érdekes emberrel akadt össze Dóri és Öcsi, miközben a Csibész fotóját ábrázoló szórólapot rögzítették az egyik villanyoszlopon.
A férfi meglehetősen rosszul öltözött és ápolatlan volt. Az arcát legalább háromnapos borosta borította. Megállt a falragasz előtt, hosszasan silabizálta a szöveget, és közben félhangosan azt morogta:
– Jutalom a nyomravezetőnek. Nofene!
– Látta talán a kutyánkat a bácsi? – kérdezte reménykedve Hugi.
– Még az is meglehet – dünnyögte a férfi, és jó nagyot slukkolt a cigarettájából.
A krónikáshoz hasonlóan Ákos is úgy ítélte meg, hogy a szóban forgó illető nem túl bizalomgerjesztő, ezért hát az utca túloldaláról, ahol szintén plakátot ragasztott, haladéktalanul csatlakozott az ikrekhez. Amikor a borostás fickó észrevette, hogy egy felnőttel bővült a társaság, alig észrevehető ravasz fény csillant a tekintetében.
– Mikor veszett el az eb? – kérdezte a dohányzástól rekedtes hangon.
– Tegnap este – felelte Öcsi. – Oda van írva a plakátra is – tette hozzá, úgy értékelve, hogy a bácsi talán korrepetálásra szorul olvasásból.
– Tetszik tudni valamit róla? – firtatta állhatatosan Hugi.
– Hmm… még az is meglehet – jött a talányos válasz, és a borostás fickó ismét csak a szórólapra függesztette a tekintetét, ezúttal még alaposabban megvizsgálva a fotót. – Nagyon ismerős nekem ez az eb.
– Most akkor látta vagy nem látta? – türelmetlenkedett Ákos.
– Az attól függ, hogy mit kell értsek a jutalom alatt – hunyorgott a borostás. – Mármint amit a nyomravezetőnek ajánlottak fel, ugyebár.
– Az majd időben kiderül – jegyezte meg taktikusan Ákos. – Először is tudnunk kell, hogy valóban a mi Csibészünkről van-e szó.
– Hát, ha ez az a kutya itten – bökött a plakátra a csavargó –, akkor én már egyre biztosabb vagyok benne, hogy ezt az ebet láttam tegnap estefele.
– És hol, merre? – kiáltott fel izgatottan Öcsi.
– No, csak jöjjenek utánam! – adta ki a parancsot a borostás idegen, és nagy komótosan elindult az utcán, hátra sem fordulva, hogy egyáltalán követi-e őt a keresőcsapat.
Az Almási-gyerekek összenéztek, aztán a hónuk alá csapták a maradék szórólapokat, és a rejtélyes fickó nyomába eredtek. Az ikrek igencsak szaporázták a lépteiket, Ákos azonban egyelőre lemaradt, hogy elintézhessen egy telefont.
Néhány utcával arrébb a csavargó egyszer csak megtorpant egy lépcsőház előtt. Ekkor fordult hátra először. Megnyugodva konstatálta, hogy a fiatalok állhatatosan követték.
– Na, most már ideje lesz valamit kibökni arról a jutalomról – fejtette ki a meggyőződését, miközben messzire fricskázta a csikket.
– Magam is azon a véleményen vagyok, hogy ideje lenne kiböknie valami konkrétumot, jóember – vette fel újból a tárgyalás fonalát Ákos.
A párbeszéd ezen a ponton alaposan felpörgött.
– Maga most ad nekem egy ezrest – jelentette ki határozottan a borostás –, én meg bemegyek ebbe a házba a kutyáért. Ha kihoztam, ki fog derülni, hogy a maguké-e. Ha nem, visszakapják a pénzt. De ha igen, akkor én kapom meg a jutalom többi részét.
– Mindent értek, csak azt nem, hogy minek mindehhez az én ezresem – akadékoskodott Ákos.
– Maga csak ne firtassa, fiatalúr. Jobb, ha nem tud róla. Minél előbb ki kell hozni a kutyát, higgye el nekem. Vegye úgy, hogy előleg.
Ákos hirtelen elszégyellte magát. Most mit szórakozik azzal az ezressel? Lehet, hogy szegény Csibész étlen-szomjan, bezárva várja, hogy végre kiszabadulhasson, ő meg itt a piszkos anyagiakon lovagol. Elővette a pénzt, és átnyújtotta a fickónak, aki azon nyomban eltűnt a kapualjban.
Tíz perccel később egy autó fékezett a járda mellett. Apát hozta a helyszínre az egyik barátja, aki, miután meghallotta a történteket, fejcsóválva így szólt:
– Hiába várjátok az embereteket, Ákoskám, elhiheted nekem. Taxis koromban engem is átvert itt egy utas. Ez ugyanis egy átjáróház.
– Hogy micsoda? – képedtek el az ikrek.
– Jól hallottátok – bólogatott szomorúan apa barátja. – Ez itt egy átjáróház. A kezdő taxisokat előszeretettel vágják itt át a fuvardíjjal spórolni szándékozó delikvensek. Annak idején a saját bőrömön tanultam ezt meg.
Ákos mérgében nagyot csapott a kapufélfára, aztán önmagát kezdte ostorozni.
– Te csak jót akartál, fiam, ne vádold magad – tette a vállára a kezét az édesapja.
– Nem is igazán az az ezres dühít…, bár inkább egy koldusnak adtam volna! – fakadt ki Ákos. – Legfőképp saját magamra haragszom, amiért képes voltam lépre menni egy ilyen ócska trükkel szemben.
– Hát, ez a bácsi eléggé koldusnak nézett ki – jegyezte meg Hugi.
– Nem. Ez egy szélhámos volt – szögezte le Öcsi. – Nagy különbség van a kettő közt. Az egyik mégiscsak egy tisztességes szakma.
– Na jól van, gyerekek, ragasszuk ki a maradék plakátokat, aztán menjünk haza – javasolta a családfő. – Reméljük, hamarosan megcsörren otthon a telefonunk…
Délután a családtagok felváltva tartottak telefonügyeletet, de sokáig csak három hívás futott be, az is mind értékelhetetlen volt. Először egy borízű hang érdeklődött a jutalom mértéke felől, majd káromkodva lecsapta a kagylót. Másodszor egy idős néni akarta a tacskóját Almásiékra bízni, ha már a falragasz tanúsága alapján kutya nélkül maradtak. A harmadik hívó pedig egyenesen pénzért árulta a jószágait, merthogy egy ebtenyésztő volt, aki mindenféle díjnyertes kutyákat ajánlgatott Öcsinek, aki épp akkor fölvette a telefont. Almásiék legkisebb gyermeke persze hamar értésére adta a lelkesen marketingelő tenyésztőnek, hogy nekik csakis Csibész kell, semmiféle más kutya nem érdekli őket momentán.
Aztán estefelé befutott egy érdekes hívás. Ekkor már a családfő volt telefonügyeletes. Egy titokzatos hang arról értesítette, hogy a birtokában van az elkóborolt eb, és jó pénzért hajlandó is lesz azt visszaszolgáltatni. A helyszínt és az időpontot is megjelölte, sőt, az összeget is szemrebbenés nélkül elárulta, amiért szívesen megválna az egyébiránt Almásiék tulajdonát képező ebtől.
Károly rövid tárgyalás után mindent ráhagyott a fojtott hangon suttogó fickóra, majd amikor befejezték a beszélgetést, haladéktalanul fölhívta egy rendőr ismerősét, hogy kikérje a véleményét.
– El ne indulj, Karcsikám, azonnal ott vagyok nálad! – hangzott izgatottan a vonal túlvégéről, röviddel később pedig rendőrautó fékezett az Almási-ház előtt, és egy zömök férfi szállt ki belőle, aki Csuhai főtörzsként mutatkozott be a kapu előtt toporgó gyerekeknek. Elmesélte, hogy pár hete a látókörükbe került egy illető, aki alaposan gyanúsítható azzal, hogy éjszakánként a kertvárost járva altatóval átitatott kutyaeledellel kábítja el az ebeket, majd azokat elszállítja, hogy másnap felhívja a tulajdonosokat, és ajánlatot tegyen nekik. Ez idáig már több pedigrés jószág gazdájától sikerült kisebb-nagyobb összeget kicsalnia, de sajnos még nem sikerült tetten érni. A kedvencüket hiányoló gazdik ugyanis inkább hajlandóak megválni némi pénztől, semhogy rendőrségi ügyet csináljanak az esetekből. Az ebek azonban később rendszerint az állatorvosnál végzik, mert a tolvaj által használt altatószer hatása nem múlik el nyomtalanul.
– Valószínűleg az altatót is lopta valahonnan – mondta Csuhai főtörzs –, ráadásul a szer nem is kutyáknak, hanem jóval nagyobb testű állatoknak való.
– Reméljük, szegény Csibész nem jutott erre a sorsra – aggodalmaskodott Hugi, Öcsi viszont egészen felvillanyozódott az események ilyetén alakulásán:
– Hű, de izgalmas! Egy igazi bűnügybe csöppentünk? Netán autós üldözés is lesz? – faggatta a rendőrt, aki halványan elmosolyodott, majd így felelt:
– No, úgy látom, fiatal korod ellenére máris túl sok krimit néztél, öcskös. – Majd kijózanítólag hozzátette: – Különben is, apukátokkal ketten megyünk a helyszínre, ti nem jöhettek. No nem, mintha olyan veszélyes lenne, de ha többen jelenünk meg, csak elijesztjük a delikvenst.
