A vasárnapi ebéd után az Almási család hiánytalan létszámban a nappaliban ejtőzött. Ákos az újságot bújta, s egyszer csak szörnyülködve ismertette, milyen hírt olvasott éppen:
– Bereghartyánban leégett egy ház, miután egy másfél éves kisgyerek gyufával játszadozott… Elképesztő, milyen emberek vannak. Hogy kerülhet egy ilyen apró gyerek felügyelet nélkül gyújtószerszámok közelébe?
– No, engem aztán hamar megtanított édesanyám, hogy a gyufa nem játék. Még egyéves sem voltam, amikor… – kezdett bele az elbeszélésbe a családfő, de Dóri közbevágott:
– Ugyan már, apa! Egy egyéves gyereket egyszerűen nem lehet megtanítani arra, hogy a gyufa nem játék.
– Nem is mondtam, hogy édesanyám egyszerűen tanított meg rá – mosolyodott el Almási Károly, majd szelíden megfeddte nagyobbik lányát: – Ha nem vágnál közbe, amikor jó atyád beszél, aki mellesleg öt gyermeket nevel kisebb-nagyobb sikerrel, akkor talán megtudhatnád, milyen módszert alkalmazott a nagymamád velem szemben.
– Bocsánat – pirult el Dóri. – Halljuk hát a történetet!
– Nos tehát: amikor egy év körüli kisgyerek voltam, kedvenc szórakozásom az volt, hogy gyufaszálat nyomkodtam a konnektorba.
– Nahát, apa, te aztán igazán nem apróztad el a dolgot! – vigyorodott el Gergő. – A tűzzel és az árammal egyszerre akartál megismerkedni. Nem lehet azt mondani, hogy ne kerested volna a veszélyt.
A családfő nyelt egyet az újabb közbeszólás nyomán, de ezúttal minden külön megjegyzés nélkül próbálta meg folytatni a történetet:
– Mondanom sem kell, édesanyám egyáltalán nem örült, amikor felfedezte ezt a passziómat. Mert hát ugye…
Ez alkalommal a kisebbik leánygyermek, Hugi jajdult fel, mint akinek most jutottak el a tudatáig a nemrég elhangzott szavak:
– Jóságos ég! Egyáltalán mit kerestél egyéves korodban mindenféle konnektorok közelében? Miért nem a járókádban voltál?
– Drága csemetéim! – sóhajtott fel a család feje. – Mennyire érzitek pihentnek magatokat? Tudniillik, ha ez így megy tovább, éjfélig sem fogom tudni befejezni a mondandómat, és könnyen lehet, hogy anélkül fogjátok álomra hajtani a fejeteket, hogy gazdagabbak lennétek egy tanulságos történettel.
– Halljunk szót! – rikkantotta el magát Gergő egy falusi vőfély modorában, de aztán végre csend lett, és minden tekintet a családfőre tapadt, aki így folytatta:
– Tudod, kicsi lányom, akkoriban nem voltak még mindenféle vakdugók, amikkel biztonságossá lehetett volna tenni a konnektorokat, és hát valljuk meg, egész nap a járókában lenni nem túl szórakoztató egy kisgyermek számára… Szóval, amikor édesanyám felfedezte, mit művelek a fotel mögött, nagyon megrémült. Fogta magát, az ölébe ültetett, és egy darabig hagyta, hogy játszadozzam a gyufával. Aztán meggyújtott egy szálat, a kezembe adta, majd összeszorította az ujjaimat, hogy ne tudjam elengedni. A családi legendárium szerint boldogan és megbűvölve bámultam a lángot, egészen addig, amíg a gyufa a körmömre nem égett. Mondanom sem kell: utána már csöppet sem voltam boldog és elbűvölt. Sőt, kíváncsi sem. Az eset után kereken tíz évig nem is mertem meggyújtani a gyufát, és a konnektorral sem próbálkoztam többé.
– Szerintem ez kegyetlenség volt a nagyitól – háborgott feldúltan Hugi.
– Lehet, viszont édesapátok nem is gyújtott fel utána semmit, ez tény – jegyezte meg Julika.
– Kislányom – vette vissza a szót Károly –, próbáld egy kicsit beleélni magad a nagymamád helyébe. Biztosan te is halálra rémültél volna, ha azt látod, hogy apró csemetéd, ahogy Gergő fogalmazott, egyszerre játszik két halálos veszedelemmel, a tűzzel és az elektromos árammal. Úgy értékelte, hogy két apró hólyag az ujjaimon megfizethető ár azért, hogy megtanuljam, mit szabad és mit nem… Hát így van ez, drágáim. Néha fájdalmat kell okoznunk a szeretteinknek, hogy egy sokkal nagyobb bajtól megóvjuk őket.
Dórit azonban ezúttal sem volt könnyű meggyőzni, továbbra is méltatlankodott Almási nagymama hajdani eljárásán:
– Akkor sem értek veletek egyet. Elvégre el is lehet azt a gyufát a gyerek keze ügyéből tüntetni! Nem muszáj a körmére égetni a gyufaszálat!
– Kislányom, azért ne dramatizáld ennyire túl a dolgot – próbálta csitítani a családfő. – Nem arról volt szó, hogy nagymamád szénné égette két ujjamat. És elhiheted, majd’ megszakadt az anyai szíve, amikor keserves sírásra fakadtam, de biztos volt benne, hogy helyesen cselekszik, és egy sokkal nagyobb bajtól óv meg.
– Majd ha neked is lesznek gyerekeid – vette át a szót Julika –, ráébredsz, hogy ezek az apróságok milyen találékonyak, ha rosszalkodásról van szó. A veszély fogalmát pedig még hírből sem ismerik.
Egyelőre hiábavalónak bizonyult az egyesített szülői frakció igyekezete, Dóri hajthatatlan maradt:
– Ott van a mondás: kés, villa, olló gyerek kezébe nem való – hozott fel egy új példát. – Na már most: az volna a helyes nevelési eljárás, hogy kicsit megszurkálom a gyerekemet ollóval vagy villával, hogy féljen ezektől a tárgyaktól, amíg meg nem nő? Nem inkább az, hogy biztonságos távolságba helyezem előle a szúró-vágó eszközöket?… Apa, ha most azt mondod, hogy Almási nagyi az összes veszélyre hasonló módon hívta fel a figyelmedet, hát bizony nagyon csalódott leszek.
