Egy szeptemberi délutánon Öcsi és Hugi bánatos arccal tértek haza az iskolából.
– No mi az, csemetéim? – kérdezte tőlük Julika. – Ennyire nehezetekre esik a tanévkezdés? Pedig jó pár éve megszokhattátok már, hogy mi az élet rendje: ha itt az ősz, akkor vége a szünidőnek. Ebbe bizony bele kell törődni.
– Jaj, nem erről van szó, anya – sóhajtott fel Öcsi.
– Hanem arról, ami földrajzórán történt – vette át a szót Hugi, aztán egymás szavába vágva ecsetelték, hogy az új földrajztanár mit adott elő az órán. Tudniillik éppen Olaszország volt a tananyag, és az új tanár felsorolta az Itáliához tartozó nagyobb szigeteket, sőt, meg is mutogatta őket a falitérképen, úgymint Szicília, Szardínia és Korzika. Pedig hát mindenki tudja, hogy Korzika Franciaország része.
– Én megböktem Öcsit, hogy szerintem szólni kéne a tanár bácsinak – mesélte Hugi. – Ő viszont azt mondta, hogy egyelőre inkább hallgassunk. Aztán ezen egy kicsit összevitatkoztunk.
– A vége pedig az lett, hogy kiküldött minket a folyosóra a tanár úr, mert a beszélgetésünkkel megzavartuk az órát – számolt be a végkifejletről Öcsi.
– És ti még akkor sem árultátok el, hogy miről volt szó? – kérdezte az édesanyjuk, mire Hugi nagyot legyintett:
– Á, akkor már végképp nem volt olyan a hangulat.
Julika befejezte a mosogatást, megtörölte a kezét, aztán beterelte a csemetéit a nappaliba, ahol a családfő és Ákos részvételével megkezdődött a családi tanács soros ülése.
– Szerintem jól tettétek, hogy nem javítottátok ki a tanárt – vélekedett Ákos, miután értesült a történtekről. – Biztosan úgy vette volna, hogy két kis tanítványa megszégyenítette az egész osztály előtt, és aztán valószínűleg szigorúbb lett volna veletek, és nyilván többször kellett volna a táblához mennetek felelni.
– Amivel önmagában még nem is lenne baj – vette át a szót Károly. – Ha az ember fia minden órára lelkiismeretesen felkészül, akkor akár minden alkalommal kihívhatják felelni, nem jöhet zavarba. És legfeljebb több ötöse lesz, mint bárki másnak az osztályban.
– Jaj, apa, tudod jól, hogy a világ nem így működik – sóhajtott fel Ákos. – Az embernek néha szemet kell hunynia bizonyos dolgok fölött, mégpedig a saját érdekében. Nem kellemes az, amikor egy tanár úgymond rászáll egy diákra, tudom magamról. Nincs még olyan messze az emlék, amikor Mihalecz tanárnő kipécézett magának, és utána vért kellett izzadnom még a négyesért is, közben pedig mások félgőzzel szereztek ötösöket kémiából.
– De legalább még ma is le tudod rajzolni a vas-vaskarbid állapotábrát – vágta hátba elsőszülöttjét mosolyogva a családfő.
– De le ám! – rikkantotta Ákos. – Nagy hasznát is veszem a pszichológusi munkámban, szó se róla – tette hozzá ironikusan.
Az ikrek megpróbálták visszaterelni a szót a saját problémájukra:
– Most akkor helyesen tettük, hogy nem szóltunk? – firtatta Öcsi. Hugi pedig felidézte az édesapjuk egyik régi, de örökbecsű intelmét:
– Te mindig azt mondtad, apa, hogy az első benyomás nagyon fontos, amikor az ember egy új tanárnak mutatkozik be, mert ez kihathat az egész tanévre, sőt, akár még tovább is.
– Jól mondod, kislányom – bólintott Károly. – Ezt a véleményemet ma is tartom. Ha év elején rendesen tanulsz, és egy jó fejű, szorgalmas diákként könyvel el a tanárod, akkor hosszú időre elnyerheted a jóindulatát. Ha viszont valami rosszasággal vagy hanyagsággal hívod fel magadra a figyelmét, akkor aztán valóban vért kell izzadnod, hogy bebizonyíthasd számára, miszerint igazából te egy rendes és jó tanuló vagy.
– Hát, akkor mi most szépen bemutatkoztunk az új földrajztanárunknak – csüggedt el Öcsi.
– Ezt a dolgot bizony mielőbb helyre kéne tenni – szólalt meg Julika is. – Bárcsak tudnám, hogy mi lenne a jó megoldás.
– Így igaz – bólintott Almási Károly. – Ez így nem maradhat. Nem hagyhatjátok, hogy az új tanárotok neveletlen, rosszalkodó nebulóknak könyveljen el titeket, mert akkor a félévi bizonyítvány kitöltésekor úgy fog rátok emlékezni: Na, az Almási ikrek. Ők voltak azok, akiket mindjárt az első órán ki kellett zavarnom a teremből, mert fegyelmezetlenkedtek.
Öcsi láthatóan jól el tudta képzelni ezt a jelenetet, mert azonnal kiült az arcára a rémület, Hugi viszont egyre mérgesebben vett részt a családi tanácsban, s ennek okát nem is rejtette véka alá:
– Örülök, hogy ennyire együttérez velünk mindenki, de végre azt is elmondhatná valamelyikőtök, hogy mi a csudát csináljunk – bökte ki kissé ingerülten.
– Nem is értem – csóválta a fejét Ákos elgondolkozva. – Korzika neve annyira összenőtt Napóleonéval, az övé meg Franciaországgal… Hogy lehet ezt egyáltalán eltéveszteni?
Hugi ennek hallatán a kezébe temette az arcát. Hát létezne, hogy a szavai el sem jutottak a legidősebb bátyja füléhez? Öcsi viszont osztozott fivére tépelődésében:
– Én is ezen töprengtem – nyögött fel keserűen. – És ráadásul a falitérképen is más színe volt a szigeteknek. Szicília és Szardínia zöld volt, akárcsak Olaszország, Korzika pedig lila, mint Franciaország.
– Most ne azon filozofálgassunk, hogy milyen remek lenne, ha ez az egész meg sem történik, mert ez egy tapodtat sem viszi előre az ügyünket – szólt közbe Julika, mire Hugi látványosan felélénkült:
– Na végre! Hát én is azt mondom, hogy inkább a megfejtésről kellene tárgyalnunk – pirított rá az Almási család kesergésbe merült férfitagjaira.
– Talán lehetne találni egy áthidaló megoldást – vakargatta a fülét Ákos.
– És mi lenne az? – csaptak le a szóra az ikrek, mire Ákos hosszas szónoklatba kezdett:
– Valahogy tisztázni kell a helyzetet a tanárotok előtt, ez tiszta sor. Viszont szerintem ezt hatszemközt kell vele megvitatnotok, tehát semmiképpen sem az egész osztály előtt. Egyszerűen mondjátok el a tanerőnek, ami történt. Ennél jobb megoldás nem kínálkozik. Az igazság mindig a legcélravezetőbb. De figyelem! Itt lép be a történetbe az alkalmazott pszichológia! Amikor elmesélitek a történteket, feltétlenül így fogalmazzatok: „…és akkor a tanár úr véletlenül Korzikát is az Olaszországhoz tartozó szigetek közé sorolta.” Értitek? A „véletlenül” szónak semmiképp sem szabad kimaradnia az elbeszélésből. Ezzel előzhetitek meg, hogy a tanárotok úgy értékelje a mondandótokat, mint egyfajta szembesítést vagy ledorongolást, mert az ilyesmit egyetlen pedagógus sem fogadja szívesen a tanítványaitól. Ezzel tehát azt érzékeltetitek vele: Mi tudjuk, hogy a tanár úr tisztában van a földközi-tengeri szigetek hovatartozásának kérdésével, és pusztán csak elszólás volt az a múltkori eset, viszont mi épp ezen az elszóláson vitatkoztunk össze, tehát lényegében a tananyaggal foglalkoztunk, nem pedig rosszalkodni akartunk.
Öcsi és Hugi egymásra néztek, és úgy értékelték, végre használható tanácsot kaptak. Nyomban hozzá is láttak a megvalósításához, ugyanis Ákos ötletét kiegészítették a sajátjukkal, azaz nekiálltak, hogy Korzikáról minden információt összegyűjtsenek, ami csak lehetséges. Így aztán a következő földrajzóra előtt nemcsak az Ákos által javasoltakat mondták el a tanár úrnak, hanem ismertették vele mindazt, amit Napóleon szülőföldjéről tudni érdemes. Öcsi kezdte az előadást, és elmondta, hogy Korzika (Szicília, Szardínia és Ciprus után) a Földközi-tenger negyedik legnagyobb szigete, és már a Krisztus előtti hatodik évezredben is laktak rajta emberek. Hugi pedig azzal folytatta, hogy felsorolta, ki mindenki vetett szemet a szigetre a történelem folyamán, a rómaiaktól kezdve a frankokon, mórokon és bizánciakon át a franciákig.
A földrajztanár végül mosolyogva így szólt:
– Mindkettőtöknek kiosztok egy-egy ötöst ezért a szép feleletért, sőt, beszámolok róla Kulcsár tanárnőnek is, így aztán számíthattok rá, hogy történelemből is jól fog indulni ez a tanévetek.
